60+ Médiaműhely: S. Beckett: Némajátéka Őrmezőn

Mondhatnám, hogy a főiskolai évek színházbajárós, S. Beckettről, E. Ionescoról vitatkozós nosztalgiája vonzott az előadásra - de az az időszak már régen elmúlt. Valójában a kíváncsiság motivált: mit lehet Beckett életidegen és az emberi viselkedést a végletekig leegyszerűsítő, olykor pesszimistán lenéző darabjából átmenteni a XXI. század emberének. Hogyan sikerülhet magyar módra, magyar tartalommal megtölteni e darabot - s ugyanakkor maradandó élményt nyújtani a pantomim eszközeivel, esetleg továbbgondolkodásra késztetni a nézőt? A Némajáték c. darab kezdete előtt rendhagyó módon részesei lehettünk a bemutatást megelőző műhelymunkának - videós kisfilm örökítette meg a kezdetektől az előadásig lezajlott munkafázisokat. A színhely tényleg becketti-kafkai, ugyanakkor sajátosan magyar volt. A konténer-épület még elhanyagolt zegzugait és az öltözékek megítéléséből 'farkasordító' hőmérsékletét csak elszánt alkotói hévvel és megszállott munkával lehetett elviselni - ennek a kamera jóvoltából szemtanúi lehettünk. Lehet, hogy ez is segítette a színészeket a 'nihilben' való gondolati-érzelmi reménytelenség ábrázolásában. Miről szól a darab? A születéstől, a Földre csapódástól a halálig - amit szemléletesen jelképezett a kör alakú, szűkös élettér. Itt próbál létezni a Bohóc, nevetséges ruhájában és nevetséges igyekezetével, hogy ismétlődő légszomját legyőzve megvalósítsa vágyait - ez jelképesen a víz és az öröm elérése. Előbbi elérhetetlenül lebeg egy kis vödörben a feje felett, utóbbi a pálmafa és az olló képében jelenik meg. A Bohóc társa a fehérbe öltözött, arctalan Sors. A vágyak eszközeit megjelenítve, füttyszóval inspirálja szereplőtársát a lehetőségek kihasználására. Nem tudja legyőzni a Bohóc 'élhetetlenségét' - az még a felajánlott, öngyilkosságra késztető kötelet sem tudja használni. Emberbatyuként, dobszóval érkezett a Földre, hogy megvalósítsa magát és látszólag dolgavégezetlenül, rongybábuként lép át egy másik világba - hasonló dobszó kíséretével. Természetesen nem távozott nyomtalanul. Minden általa használt eszköznek mély szimbolikát ad a színészi játék. Katartikus érzéseket vált ki a nézőből az a színészi törekvés, ahogyan megpróbálja a különböző méretű dobozokat egymásra rakva - szenvedő mimikával és fokozódó reménytelenséggel -, elérni az éltető vizet. Számomra igazából nem is 'víz' ez - hanem az emberi vágyak megvalósításának/elérhetetlenségének jelképe. Hiszen tudjuk magunkról, hogyha megvalósult egy cél, már jön a következő - igazából soha nincs vége ennek a sorozatnak -, s a Bohóc lemondó arca számomra nem azt jelképezi, hogy nincs értelme a kapaszkodásnak, hanem éppen azt, hogy nincs vége a vágyakozásnak - csak a halállal. S milyen igazak a felhasznált 'dobozok' (s itt nem asszociálnék az Örkény darab Őrnagyára!) - ahogy öregszünk, életünk alkonyán egyre kisebbek ezek a dobozkák, ahogy fogynak a kívánságaink. De elképzelhető egy másik értelmezés is - a dolgok megértése lehetetlen az ember számára. De az égbe lendülés jelentheti a hitbe való fogódzót is. Ki tudja, melyik nézőnek mi volt a fontosabb jelentés? A pálmafa alatt óriási ollóval vágni a körmünket - bizarr jelenet, mondhatnám nevetségesnek is. De nem az - mert a festett arc arról árulkodik, hogy a béke, megnyugvás, pihenés sem az igazi, az öröm egyedül nem élvezhető boldogságforrás! S ha egykor - fiatalon -, nem igazán értettem meg a 'Godot-ra várva' című darab lényegét - most nagyon adekvát a tanulság: egyedül, magányosan, csak a Sorssal-Istennel hadakozva nagyon szegény lenne az életünk. Napok múlva, végiggondolva ismét a bevésődött jeleneteket, kissé megnyugszik az emberi drámától felbolydult lélek. Milyen jó, hogy van család, találunk társakat, barátokat - s ha valójában legbensőbb gondjainkat nem is tudjuk megosztani -, mások együttérzése, szeretete megkönnyíti küzdelmeinket. Lehet, hogy Beckett nem ezt akarta a darab által közvetíteni - nekem Ambrus Asma megrázó pantomimjátékában, Köllő Miklós rendezői felfogásában ez a mű üzenete. Nem az a fontos, amit látunk, hanem az, ami hiányozhat utána. Milyen jó, hogy a mindennapi rohanásban volt egy este, amikor foglalkozhattunk Magunkkal - hiszen ki másról/másnak szólt ez a darab, mint nekünk, Embereknek. Milyen jó, hogy nem kellett a hangokra, hangsúlyokra, párbeszédekre figyelni - ezzel a napjainkban kissé elhanyagolt, de átélésben, drámában és érzelmi hullámhosszban hozzánk közel álló pantomimjátékban 'némán' benne volt minden, ami fontos! Sallangok, pompa, díszkivilágítás nélkül. Emberközelben. Egyszerűen. Szavak nélkül. Csendben. Még sok hasonló, gondolatébresztő, némán beszélő előadást kívánunk a rendezőnek és. . . magunknak. Köszönjük. Szereplők: Ambrus Asma, Frenkó Zsolt Fénytechnika: Markos Péter Werkfilm: Murányi Gergely Videotechnika: Szesztay András Látványtervező, rendező: Köllő Miklós Az előadás után gondolatait rendezte, és szubjektív fordításban közreadta: