Ez a könyv a család történetének - Karinthy Frigyesnek és fiainak -, vagyis három életműnek különleges ötvözete, amelynek negyedik résztvevője maga az író. A beszélgetés időszerűségét az adta, hogy a mű svéd nyelvre történő fordítása folyamatban van. A könyv keletkezéséről faggattam a szerzőt.
Mi volt a regényírás motivációja?
Talán egyszerűen úgy fogalmazhatnám, hogy a pánik.
Félelem az öregségtől?
Egyrészt az, másrészt a színházhoz kapcsolódó viszonyom. A színház egyszeri történés, akkor él, akkor hat, amíg játsszák. Aztán elmúlik. Valami maradandót akartam, és dolgozott bennem a Karinthy legendárium is - hogy mindazt, amit tudok a családomról, átadjam, megírjam az olvasónak.
A másik, ami a megírásra késztetett, hogy bennem is dolgozott a génes örökség, ami családunk sajátja. Nem az, hogy meg fogok őrülni, hanem az, ahogy furcsa módon a betegség, alkotás, tehetség keverednek. Erre példa volt nagybátyám, Karinthy Gábor élete, aki ezt az 'ördöggörcs' kifejezést is kitalálta.
Lehetséges az, hogy az ember kiírja magából a feltételezett betegséget vagy annak a csíráját?
Nem biztos, hogy lehet - mert ezek az ördögök olyanok, hogyha az ember levágja a fejét, akkor hét másik születik. De mindenesetre pszichoanalízisnek jó. Én soha nem voltam pszichoanalitikusnál, helyette maradt az, hogy írásban szembesüljek az összes görcsömmel, problémámmal és természetesen örömömmel is.
Igen, az írás valamiféle munkaterápia. Az ember céltudatosan összeszedi a gondolatait. Azért egy ilyen különleges mű megírása nem megy egyik napról a másikra. Feltételezem, az író fejében már ott voltak 30-40 éves korában is ezek a regénymotívumok.
Igen. Visszatérve a pánikhoz - amikor vidéken színházrendező voltam és valami miatt nem ment úgy, ahogy szerettem volna -, a 80-as években elkezdtem egy ócska magnóra felvenni a családhoz kapcsolódó barátok történeteit. Ide tartozott Devecseri, Örkény, Zelk, Benedek István, Weöres Sándor - a legjobb társaság, akik nálunk megfordultak
És még akkor éltek. . .
Pontosan, az utolsó pillanatban sikerült őket elkapni - ez egy csoda volt! De akkor még nem kristályosodott ki, hogy ez egy regény lesz, vagy egyáltalán miről szól, csak az emlékeiket akartam rögzíteni. Már akkor is volt egy halvány érdeklődésem Karinthy Gábor iránt - úgy éreztem, ő a fekete madár a családban. Keveset beszéltek róla, holott Babits a maga idejében a nemzedéke legtehetségesebb költőjének nevezte - nem tudtam, később mi történt vele, mi ez az elhallgatás. Ez izgatott! Amikor 20 évvel később kátyúba kerültem, akkor elővettem ezeket a régi dolgokat.
Ehhez hozzájött anyám nagy ládája, amiben sok mindent őrizgetett - cetlik, látszerészeti lelet, Gabinak a temetési számlája, az apám katonai felmentési papírja - szóval, sok-sok minden. . .
Ez kényszerítő körülmény volt, valamit tenni vele?
Igen - ez az anyag már a saját formáját követelte, így ebből a furcsa halmazból körvonalazódott valami családregény-féle, aminek a műfaja a mai napig kérdéses.
Nagyon tisztelem azért, hogy megírta - őszintén és elhallgatás nélkül -, ezt a könyvet. Összeszedegette aprólékos munkával a fellelhető anyagokat, formába kényszerítette. Szerencsére a véletlenek is segítették az események pontosításában. Emellett nagyon szép dolog az, hogy emléket állít a Nagyapának, Nagybácsinak, Apának - vélhetően Édesanyának is. Ezt csak az vállalhatta magára, aki át tudta tekinteni a Karinthy család szövevényes történetét. Mert valljuk meg, olyan korban játszódik ez a regény, ami nem volt eseménytelen - első és második világháború, egyéb körülményekről nem is beszélve. . .
Mennyire érezte annak a szükségét, hogy MOST érkezett el a pillanat a számvetésre? Volt valami késztetés, hogy túlszárnyalja az elődöket?
Nem így merül fel ez a dolog. Azt hiszem, van valami gyerekkorból hozott megfelelési kényszer.
Kinek való megfelelés?
hát az ember az apjának, a szüleinek - szembesülnie kell velük: igen apa, én ez lettem, elégedett vagy-e velem, vagy éppen juszt is ellenkezőleg. Nem véletlen, hogy az Ördöggörcs akkora hullámokat vert, hiszen ebben minden polgári, értelmiségi család megtalálja a maga mintáját. Én egy csapást akartam vágni ebben a guanóban, ami a Karinthy család körül van. Hiszen itt, ahol ülünk, a Hadikban volt nagyapám törzshelye is - meg akartam vizsgálni, hogy a legendák és mítoszok mögött van-e valóságos ember? Vannak-e valóságos lények, akiket Nagyapának, Apának lehet nevezni?
Ez már egy nagyon letisztult látás. Feltételezem, fiatalkorában nem ezek a gondolatok foglalkoztatták.
Fiatalkorban nem gondolja ezt végig az ember, éli a maga életét, kimegy focizni, vagy színházat csinál a padláson, - ahogy én tettem -, vagy vitatkozik az apjával, vagy elégedetlen és szembeszáll. Én állítólag nagyon rossz gyerek voltam. . .
Vagy csak eleven, nem lehetséges?
Nem, annál sokkal rosszabb - állandóan kérdező, a kíváncsiságtól szabadulni nem tudó gyerek.
Mi a folytatás? A színházon kívül, ami egy csodálatos lehetőség a XI. kerületben. . .
Igen, most lesz a Karinthy Színház 30 éves - állami színháznak is nagy dolog ez, egy magánszínháznak meg különösen.
Van egy régi tabu: hogy a színház nem él meg Budán, már az első színigazgató, Kelemen László is azt mondta: messze van, városközpontban kell lennie. . . és ez a nézet máig makacsul tartotta magát. Megmutattuk, hogy immár harminc éve itt is van színház, sőt, már Pestről is ide zarándokolnak egy-egy darabért!
Lesz egy másik regény - esetleg a tágabb Karinthy család- nagynénik-nagybácsik története?
Már elkészült azóta a főiskolás osztályunk regénye - A vihar kapujában-, nagyon izgalmas történet a szellemi állóvíz korszakában.
Ha valami lesz még, talán a felnőtté válásom történetét folytathatom, ami ezekből a könyvekből kimaradt - megírhatom ezt a korai felnőttkort.
Ki fogja folytatni ezt a munkát: az utódok, a Karinthy család?
Szokták kérdezni, de nem tudom, kell-e folytatni. A lányom szerencsére sem nem író, sem nem színésznő. Nyelvtanár és mellette énekel - szép hangja van, de nem ebből akar megélni. Örül, ha énekelhet, és mások is örülnek, hogy hallgathatják.
Ami viszont az utódlást illeti, Franciaországban és Norvégiában nagyobb Karinthy-kolóniák élnek. Franciaországban Jutka (apám által adoptált) nővérem férje is Karinthy, ott három fiúgyerek van - ha nem is így ejtik ki a nevet. Egyik sem irodalmár vagy művész, de nagyon tehetséges emberek.
Norvégiában is egy nagy klán él, akik Gizi nénitől, Karinthy Frigyes húgától származnak - aki, mint a Karinthy legendáriumból köztudott, hozzáment a Vikinghez. Persze, nem Karinthynak hívják őket, de a gyökereiket őrzik.
Ahogy a regényt olvastam és a történetét hallgattam, egy hasonlat jutott eszembe: a régi, itt-ott fellelhető öreg, esetleg sérült, hiányos képekből összeállított egy családi fotót - és ezzel a könyvvel be is keretezte. Ebben színek, fények, érzések vannak és egy csodálatos keret, ami összefogja ennek a családnak az életét úgy, hogy belátást enged a múltba is.
Helytálló ez a képi hasonlat?
Nem az én tisztem eldönteni, hanem az olvasóké. Örülök, ha sikerült felvillantani ebből a tevékeny, nyughatatlan családból, ebből a nagyon mozgalmas 20. századból is valamit - talán az 'ördöggörcs' hasonlat nem csak a család, hanem a 20. század rémségeit és gyönyörűségeit is felvillantotta.
|
|
|
május 3. péntek,
Tímea, Irma
