Bácskai Juli pszichológus, terapeuta, reklámszakember, tudományos kutató, színikritikus. Ennyi minden kellet ahhoz, hogy színházat csinálj?
B.J.: Természetesen korábban nem tudtam, hogy ezzel fogok foglalkozni, de az életem ezen periódusai vezettek el végül a színházhoz. Rájöttem, hogy a pszichológiát nemcsak úgy lehet megmutatni, hogy a katedráról prédikálok, vagy ontom magamból a könyveket. A színpadon élet közelben, ha úgy tetszik, 3D-ben, színesen, szagosan mutathatom be azokat a lélektani helyzeteket, amelyeket többé-kevésbé mindenki ismer. Mindig két színészt választok, akik 90 perc alatt 8-10 jelenetben járnak körbe egy pszichológiai helyzetet.
Miért szükséges ehhez az improvizáció? Írhattál volna jól szerkesztett párbeszédeket is.
B.J.:A megírt szöveg ritkán lesz olyan átütően valódi, természetes, és magától értetődő. A spontaneitás mindig is rendkívüli izgalmat ad élethelyzeteinknek és egy színdarabnak egyaránt. Gondoljunk csak bele, a hétköznapi életben ugyanúgy improvizálunk. Ha valaki rálép a lábadra, lehet, hogy rászólsz, lehet, hogy belerúgsz, vagy csendben távozol, és szorongsz. Nem tudjuk előre kiszámítani, hogy egy bizonyos szituációban hogyan reagálunk. A színészeimnek annyi útmutatást adok, hogy mi az alaphelyzet, ők milyen karaktert képviselnek, és nagyjából hová fut ki a történet. Az eseményeket aztán már a pillanat szüli.
Ez a szerep semmiképp sem nevezhető hagyományosnak. Rögtön igent mondtál a felkérésre? Egyáltalán, hogyan lehet erre felkészülni?
H.B.: Először leültem Julival beszélgetni, és elmondta, mire számíthatok. Azt válaszoltam neki, hogy ha van bizalma felém, akkor engem nagyon érdekel a dolog, mert szeretek rögtönözni, és ez a szerep kihívásnak sem utolsó. Jelenleg Fenyő Ivánnal játszom a Karinthy Színházban a "Megőrülök érted! Vagyis Tőled!?"című előadást. Készülni? Azt egyáltalán nem lehet. Pont ez benne a jó, hogy sosem tudom, hová fut ki egy jelenet, hogyan reagál a néző, és hogyan reagálunk mi hárman egymásra. Persze jól csinálni azért nem ilyen egyszerű. Nyitottnak kell lennünk, jó ösztönökkel kell rendelkeznünk, figyelnünk kell egymásra, egyszóval hatalmas koncentrációt igényel. Az első ilyen fellépésen nagyon féltem, az akkori partnerem, Csányi Sándor nyugtatgatott. Aztán soha többet. Ráéreztem a lényegére. Egy hagyományos színdarabban sokkal több az aggodalom, hiszen tudom, mit szükséges véghezvinnem. Itt még szöveget sem kell tanulnom, az egyetlen feladatom, hogy élő, igaz alakítást nyújtsak, és mindig tovább tudjam vinni a szituációt.
Gondolom nem mindenki alkalmas erre a játékra. Egy improvizatív színház rendezője hogyan választja ki a színészeit?
B.J.: Úgy, hogy sokat járok színházba. Csak olyan színészt választok, akit színházban láttam, nem tv reklámban, vagy filmen. Olyanokat, akiket hiteles, őszinte embereknek tartok, akikről látom, hogy van önismeretük, és jó emberismeretük. De nagyon fontos a szókincs is. Hiszen a színész általában bemagolja, amit a szerző írt, ehhez nem kell egy szót se mondania magától. Aki választékosan beszél, jobban improvizál. Végül pedig jó, ha van humorérzéke. Mi nem vicceskedünk, bohóckodunk a színpadon, de a helyzetekből fakadó iróniát és humort érzékelnie kell, és ki is kell tudnia használnia a színésznek.
Sokat számít, hogy milyen szituációt, és milyen partnert kapsz aznap estére?
H.B.: Ha nagyon ismerős a helyzet az a jó, mert tudok miből meríteni. Ha nem, az is jó, mert empátiát igényel, komolyabb a kihívás. Nem igazán számít, hiszen valamelyikünk mond valamit, amitől egy pillanat alatt megváltozik az egész jelenet. Számos partnerrel játszhattam már, és érdekes, hogy csak két ember volt köztük, akikkel korábban már dolgoztam. Ez mégsem jelentett problémát, sőt annál izgalmasabb a játék. Persze számít a partner személyisége, aktuális hangulata, de ezekhez érdemes alkalmazkodni, mert csak akkor tudunk jó előadást nyújtani, ha összhangban vagyunk. Ez valójában egy mesterkurzus, egy erős gyakorlat a színpadi létre. Nem olyan kifinomult, mint egy megírt darab, de pont ez teszi igazán emberivé, és ezért azonosul könnyen a néző a szereplőkkel. A nézők felismerik saját maguk, vagy társuk viselkedését. Nálatok a néző is megszólalhat az előadás közben.
Ez is olyan "vonjuk be a közönséget a jelenetbe" típusú színház?
B.J.: Nem egészen. Elhatároztam, hogy mi nem zaklatjuk a nézőt. Nem fröcsköljük le, nem ülünk az ölébe, és nem cibáljuk fel a színpadra, hiszen arra vannak a színészek. A mai világból azonban hiányoznak az igazi beszélgetések, az, hogy egyáltalán szóba álljunk egymással. Pedig belül mindenkinek lenne rá igénye. Amikor úgy érzem indokolt, megszólítom a nézőket, és aki akar, hozzászólhat a történtekhez, vagy elmondhatja az ehhez kapcsolódó személyes élményét, véleményét. Volt, hogy hatalmas vita alakult ki a színészekkel, de találkoztam olyan esettel is, hogy egy hölgy szinte felkiáltott: drágám, te ugyanígy viselkedsz! Sok visszajelzést kapok, hogy az előadás után napokig beszélgetnek arról, hogyan kellene megoldani a felvázolt, rájuk is jellemző helyzetet. Éppen ezért szoktam hangulat-, és kapcsolatjavító vándorszínházként is aposztrofálni magunkat. Számos művészeti ág is tükröt mutat: tessék, ilyenek vagytok! A pszichoszínház száz százalékig erről szól.
