A debreceni joghallgató évek után a politika és az ügyvédi munka játszott fontos szerepet az életében. Az 1947-es - 'kék-cédulás' - országgyűlési választásokon már elindult. A Rákosi-rendszerben a legismertebb, legodaadóbb kulákvédő ügyvéd volt Debrecenben. E tevékenységéért 1955-ben három és fél évre ítélték - 1956-ban szabadult. A szabadságot azonban nem élvezhette sokáig, mert hónapokra ismét börtön, majd az ügyvédi pályától való 'véglegesnek szánt' eltiltás következett.
Csak az 1970-es évek végén tudta folytatni ügyvédi munkáját. Közismert volt, hogy aki jó ügyben kérte a segítségét, az mindenben számíthatott rá. Számtalan karitatív alapítvány, egyházi és világi közösség hivatalos ügyeit intézte, munkájáért ellenértéket soha nem fogadott el.
Debrecen után életének következő állomása Budapest volt. 1989-ben a Kereszténydemokrata Néppárt leglelkesebb újraalapítója, munkájának köszönhetően 350 fővel alakult meg a KDNP XI. kerületi szervezete. A párt első ügyésze, majd a Jogi bizottság elnöke volt. Politikusként és a Szent György Lovagrend tagjaként karitatív tevékenységet folytatott. Számos kereszténydemokrata bált szervezett, bonyolított le. Ezek a bálok a szórakozáson kívül remek alkalmak voltak arra, hogy megmutassák, hogyan lehet értékes emberi kapcsolatokat kiépíteni különböző nézeteket valló emberek között.
Közéleti tevékenységét példázza, hogy számos civil szervezet is számíthatott rá. Tevékenyen részt vett többek között a Szent István Társulat, a Páneurópai Unió és a Szent Korona Társaság munkájában. 1994-ben megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrend Kiskeresztjét. Politikai ellenfelei is tisztelték, becsülték annak ellenére, hogy véleményét mindig kimondta.
Végezetül álljon itt egy vallomás a Magyar Nemzetben 2007. október 7-én megjelent 'A kulákok védőügyvédje' című interjúból, melyet Stefka István készített:
'. . .Szabadulásom után sem álltak velem szóba. 1957-ben Nezvál Ferenc igazságügy-miniszter elrendelte, hogy ügyvédek csak ügyvédi munkaközösségekben dolgozhatnak. Több ezer ügyvédtársammal egyetemben engem sem vettek fel egyetlen munkaközösségbe sem. Hét évig fizikai munkás voltam. Az 1963-as amnesztia után büntetlen előéletű lettem. Végül nagy protekcióval egy vállalat jogtanácsosa lehettem, onnan mentem 1989-ben nyugdíjba. Ha megkérdezné, hogy megbántam-e az elmúlt ötvenöt évemet, megbántam-e, hogy védtem a kulákokat, azt kellene válaszolnom, hogy nem. Ma is megtiszteltetésnek érzem, hogy olyan becsületes parasztembereket védhettem. Nincs bennem keserűség, sőt hálát adok a jó Istennek, hogy megéltem és közreműködhettem a rendszerváltozásban'