A meghívó belső oldalán egy angkori kép invitál: 'Önkéntesek voltunk Kambodzsában' című kiállítás megnyitójára - 2011. augusztus 26-án a Magyar Fotográfia Napját megelőző rendezvények előfutáraként. A 20 éve működő Angkor Alapítvány létrejöttével is itt ismerkedtem meg - igazi, magyar sikertörténet, melyhez szervesen kapcsolódnak a kiállított fotók. A kiállítás megnyitójáról: Jelen János - az alapítvány kuratóriumának elnöke, a Tan kapuja Buddhista egyetem rektora, diplomata, volt nagykövet - érdekes megnyitójában mesélt az alapítvány megszületéséről és működéséről: 1987-ben, a polgárháború befejeződése előtt Hegyi Gábor fotóművésszel bejártuk az országot, eljutottunk Angkorba. Próbáltuk megérteni, mi zajlik az országban. Emberek haltak meg körülöttünk, aknák robbantak. A 15 000 darabos fotókiállítási anyagból 1991-ben, a Budapest Galériában rendeztünk kiállítást. Erre meghívtuk a kambodzsai kulturális minisztert, az UNESCO külügyi osztályvezetőjét, aki lao- ember volt, és örömmel konstatálta, hogy ebben a távoli, kis országban foglalkoznak Angkorral. Megjelent a San Francisco-i Ázsia Múzeum kurátora, Nancy Hock is, aki azt mondta, ez szép, ám folyamattá kellene tenni, ami nagyon nehéz dolog. Ha valami mégis lenne, keressem meg - ő javasolta az alapítvány létrehozását is. Mindezt egy szalvétára jegyeztem, amit sokáig őriztem. Azután sikerült Göncz Árpád akkori köztársasági elnököt rávenni, hogy vegye fel a kapcsolatot Szihanuk kambodzsai herceggel - később Kambodzsa királya volt -, és így jegyeztettük be az alapítványt 1991-ben. A többi jött - mindig érdeklődő, támogató emberekre akadtunk. 1992-ben elkészült egy adatbázis, hogy a Kambodzsába utazóknak előkészítse az utat. Raskó György a Földművelődésügyi Minisztériumból 3 millió forintot folyósított, hogy kutatókat küldjünk a területre. Ez a 12 ember - hidrológusok, geodéták, és egyéb kutatók - részletes felméréseket végeztek 3 éven keresztül, és ennek az anyagát adtuk be az alapítvány vagyonrészeként. Ez az adathalmaz a polgárháború után nagyon fontossá vált, mert a háborúban elpusztultak az addig regisztrált kambodzsai anyagok. 1992-ben az UNESCO - amikor tudomásukra jutott ez az anyag -, kérte, hogy adományozzuk nekik, bocsássuk rendelkezésükre. Ezt természetesen meg is tettük. Így bevontak bennünket a munkába - amely a 20 éves polgárháború után a tudósok újbóli összetrombitálásával kezdődött-, hogy folytassuk azt az Angkor kutatást, mely évszázadokig a franciák kezében volt. Így lettünk részesei egy térinformatikai projektnek - 21 kutatóval tartjuk a kapcsolatot: ez kb. 1000 templomra kiterjedő, 8 km2 felmérés. Az alapítvány részt vesz abban a bizottságban is, amely jóváhagyja a területen a kutatási programokat. Német finanszírozással kaptunk megbízást egy ezzel teljesen ellentétes munkára: parányi stukkódíszítéseket kellett falhoz rögzíteni, amely a rengeteg templom közül csak egy templom 6 kis szentélyében maradt meg - ezért páratlan értéket képvisel. A francia műemléki felújítások a statikai rögzítésre, beton-aláépítésre koncentráltak, így tönkrementek a fali díszítések - ezek kivételével. A következő munkafázisban is részt vettek magyarok - homokkő szobrokat kellett restaurálni. Olyan sikeres volt a stukkó-homokkőrestaurálás, hogy ma - az általunk bevont és velünk együtt dolgozó - kambodzsai mester magániskolát alapított 500 kisgyerek taníttatására. Magyar önkéntesek is tanítanak az iskolájában angolt, informatikát. Tudni kell, a majdnem 30 éves háborús viszonyok alatt felnőtt nemzedék szinte analfabéta. Ezt a mestert ma stukkó-szakértőként már a Vatikánba is meghívták. Az információs adatbázisunkra felfigyelt a NASA is - 5 éven keresztül dolgoztunk velük közös programban a romváros űrfelvételeinek készítése kapcsán. Mindehhez természetesen rengeteg pénz kellett, kellene. Egy magyar-kanadai oktatási projekt kapcsán, 3 éves munka után jutottunk arra a döntésre, hogy a pénzt háttérbe kell szorítani - az önkéntesség talajára helyezve eredményesebben lehet működtetni az itt folyó munkát. 2006 óta 33 magyar önkéntes dolgozik a térségben. A fotókiállításon az ő, és az általuk tanított gyerekek fotóit lehet látni. S ha figyelembe vesszük, hogy nyelvi és mindenféle ismeret nélküli alappal kezdték őket tanítani, az eredmény magáért beszél - érdemes volt önkéntesnek lenni Kambodzsában, Angkor mellett! Ezután következett az önkéntesek név szerinti bemutatása, munkájuk összekapcsolása (ez a cikk 2. része lesz), hiszen az elmúlt 9 évben kinn dolgozók nem mindegyike ismerhette a másikat - most itt volt az alkalom az ismerkedésre is. Hogyan lettem önkéntes? Azután az alapítvány kuratóriumi elnökét felkonferáló Szendrő Bori vette át a szót. Energikus, csinos hölgy, első pillantásra negyvenes éveinek közepén járhat. A bemutatkozó szövegéből kiderül - azt hiszem az ott ülők bámulatára is -, hogy már ő is a 60+-ok táborába tartozik. Egy súlyos betegségből kilábalva döntött úgy, hogy közgazdasági docensi, angol nyelvtanári állását feladja, és egyéb elfoglaltságot keres - új kihívást, más környezetet, más életmódot szeretne. Akkor találkozott Jelen Jánossal, akivel valamikor együtt tanultak. Bori igazából gyerekmentésre gondolt, háborúra, lövészárokra - de János a kambodzsai oktatási programot ajánlotta fel. Meg kellett szerveznie a magyar önkéntesek érkezése előtt a varró-, internetes és angol programot. Bori nagyon jó előadó - elbeszélésében megelevenedett előttünk a természeti szépségekben gazdag dél-ázsiai táj, a színpompás virágok, a minden órában más színű rizsföldek, felettük a ráhajló cukorpálmákkal - és a számunkra elképzelhetetlen szegénység. Igaz, a megérkezése utáni első nap azt hitte, balesetben azonnal meghal - mert a közlekedés, a kátyús, jobbára kiépítetlen utakon káosznak tűnt: a vezető szemkontaktussal oldja meg a balra-jobbra kanyarodást - ami azért egy kicsit szokatlan egy európai számára! Ennek átélése után következett a gyerekek verbuválása a tanyákról - a hazai viszonyokhoz képest a kambodzsai emberek körülményeire nem igazán van szó: az udvaron felállított dobogó - az asztal -, mindenre-mindenkinek használatos. Előtte tyúkok ültek rajta, azt leseperték, jöhettek a vendégek! Nagy döbbenet - igaz, nem okozott gondot, mert Bori nyaktól-talpig beöltözve, védekezve a szúnyogok és a kígyók ellen - megfelelő védőruhában és vastagtalpú cipőben volt - 40°C-ban! Ami meglepte, megrázta - pl. az út mellett alvó beteg kutya - koszos, ótvaros, szenved. De békén hagyják, a buddhista nem bántja az élőlényeket! A legnagyobb élmény és tanulság: megtanult mosolyogni! A kambodzsai gyerekek, emberek szinte mindig mosolyognak - leírhatatlan körülményeik ellenére. Hazajöttem - és találkoztam a búvalbélelt magyarokkal! Mi már megtanultuk kinn, mi a nyomor és nehezen értjük meg honfitársaink siránkozását. Nem lehet elmondani, milyen érzés fogott el bennünket, amikor egy kisgyerek először látott terített asztalt. Meleg van, dolgozol és visszamosolyognak rád. Azt gondolom, abban a környezetben lelassul az ember, ráér odafigyelni a világra: milyen szép a naplemente, egy virág, egy motívum a szentélyben. Számomra az is hihetetlen kaland volt, hogy Hajgató Sárinak meg kellett szervezni a varróműhelyt. Boltról boltra jártam, 7 pedálos és 3 elektromos varrógépre alkudtam, azután gépselyemre, tűre, ollóra - én, aki utoljára 15 évesen varrtam valamit magamnak. És meg tudtam csinálni! Minden összejött. Az egyik képen látható a varróműhely - vagyis 3 oldalú pajta - mint oktatóterem. Benne a tanulók, akik jószerivel sem olvasni, sem írni nem tudtak. Parasztlányok, akiknek szüleitől még a földet is elvették - és boldogulniuk kell, hogy ne haljanak éhen. Aztán jött Sári - megszervezte a csapatot - a tanfolyam végére mindenki tudott varrni, valahogy olvasni, írni. Ment a munka, ahogy elterveztük. Az érdekes előadást nagy taps fogadta, majd következett a tombola - sajnos, nem én nyertem azt a fotót, amelyik a legjobban tetszett! De akit érdekel, a kiállított fotók megvásárolhatók és a pénz az alapítványé lesz. Ha ugyan van még önkéntesek által készített fotó, amelynek nincs gazdája a Tetőtér Galériában! Folytatás következik: Önkéntesek voltak Kambodzsában 2.
|
|
|
|
|
|
|
