A Hadik tavernáról
Akár a Hadikban is ülhettünk volna, úgy röppent el két óra Kolos Tamás társaságában. Ráérősen, kellemesen beszélgetve. Apropónk az újra nyitó Hadik kávéház, melynek története összeforrott a hozzá kötődő emberek életével. Különben a Kaiserek idején híressé lett bár a család gyermekei számára nem volt gyakran látogatott hely. Azért Kolos Tamás nővérének visszaemlékezéseiből kiderül, hogy egyszer-egyszer megfordult a Szatyor bárban (névadó: Karinthy Frigyes), de öccse, Tamás inkább a kávéházban találkozott a művészvilág nagyjaival.
- Kiskamasz voltam abban az időben, amikor a Hadikban legendás írók, költők, festők múlatták az időt asztaltársaságaikkal - meséli. - Apám agilis, teremtő ember volt. Egy szenespincéből hozta létre a Szatyor bárt, és vele a polgári jólétet. Emlékszem, ennek ellenére nem éltünk nagy lábon. Aztán az akkori rendelkezések értelmében elvették az italmérési jogunkat, ezért három derék főpincér vitte tovább a kávéházat és a bárt, akiknek apám eladta. Egyenes ember volt, nem tudta és nem is akarta valami furfanggal, egy stróman nevén megtartani az üzletet. Tisztes árat kaptunk, amiből a háború végéig megvoltunk. Akkor azután az infláció mindenünket elvitt, hiszen pénzünket nem aranyban, vagy másban tartottuk, hanem pengőben, ami teljesen elértéktelenedett.
Magam igencsak kilógtam a sorból, nem tudtam megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a családi tradíciót bármilyen szinten továbbvigyem.
Miska bácsi levelesládájáról
Bár a háborúban édesapja, édesanyja és nagybátyja is odaveszett, erős hazai kötődése maradásra bírta. Tizennyolc évesen, a háború végén diáktársaival bementek gimnáziumukba, az Eötvösbe, rendbehoztak pár osztályt, hogy indulhasson a tanítás. Hat osztálytárs, zsidók és nem zsidók, sosem tért vissza, a többiek két hónap múlva érettségiztek. A követelmény okán Kolos Tamás azóta is álérettséginek hívja ezt a vizsgát.
- Míg a nővérem mintagyerek volt, zongorázott, angolt és franciát tanult, addig én nem tanultam, és egyáltalában nem akartam zongorázni. Viszont jó fejem volt, ezért amúgy nem volt gond soha az iskolákban. Sikerült is segédmunkásságig vinnem, mivel hamar kiderült, hogy a lélek, mint olyan nem létezik, tehát a lélektan is mellőzhető. Már orvostanhallgató voltam, amikor ráébredtem, a politikai pusztítás nem ért véget a háborúval. El akartam menni, de a határon elkaptak, ez pedig az egyetemről való kizárást jelentette.
Tanulás mellett itt-ott újságíróskodtam, fordítottam az Irodalomtörténeti Intézetnek, recenziókat írtam, dolgoztam a rádiónak és megjelent egy mesekönyvem is. A rendszer lyukas volt, így némi segédmunkás időszak után, már mint "munkáskáder", mélyen hallgatva a korábbiakról, iratkoztam be a gyógypedagógiai főiskolára. Maximális szociális támogatást kaptam, jól tanultam, így ösztöndíjam is volt, a megélhetéshez pedig például a Miska bácsi levelesládájába küldött levelek megválaszolása adott kiegészítést. Ez a rádióműsor olyan népszerű volt a gyerekek körében, hogy a végén már kiadtam a munkát "alvállalkozómnak", a testvéremnek.
A Pipacsról
Miközben a legkeményebb ötvenes évek zajlottak Magyarországon, a pesti fiatalok csakúgy napsütésre és bohém életre vágytak, mint bármely kor ifjúi. Társaságával Kolos Tamás gyakran járt törzshelyére, a Pipacs bárba.
- Volt ott egy remek zenész. Gitározott, énekelt, lábával dobolt, egyszóval elképesztően muzsikált. Éjjel zenész, nappal orvos volt. Hajnalban egy-két órát aludt, és ment a rendelőbe. Emlékszem, amikor hajnalra kiürült a Pipacs, és már csak a szűk kör maradt, olyan tiltott amerikai slágereket játszott nekünk, mint például a Night and Day.
Aztán jött 56, amit szemlélődőként, utcát járva éltem meg. Mindig is érdekelt a politika, tudni akartam, mi történik körülöttem. Volt, hogy még kölyökoromban egy pincérünkkel elmentem valami tüntetésre, amitől hatlövetű polgárember szüleim persze majdnem elájultak. A forradalom után másodszor is el kellett döntenem, hogy maradok-e. Egy barátom - ma Amerikában professzor- indulás előtt még utoljára felhívott, biztos nem megyek-e. Nem lehetett. Szerelmes voltam.
A Heim Pál Gyermekkórházról
Harminchat évig vezette a kórház pszichológiai osztályát. Korábban volt gyermekvédelmi osztály pszichológusa, intézeti nevelőtanár és az MTA Akadémiai Intézetében tudományos kutató. De gyógyítani akart. 1961-ben került a Heim Pál Gyermekkórházba, ahová az akkor alakult mérgezési osztályra vitték a balesetet szenvedett gyermekeket és az öngyilkosokat egyaránt. Hamar kiderült a kórház vezetése számára, hogy nem elég a gyomormosás, valami másra is szükségük van ezeknek a gyermekeknek. Állandó konzultánsból néhány éven belül belső státuszú pszichológus lett, aki lehetőséget kapott, hogy önálló pszichológiai osztályt építsen. Innen ment nyugdíjba.
- Eleinte konzultánsként jártam az osztályra, ám a heti kétszer négy óra helyett - mivel abban az időben akadémiai intézeti munkatársként csaknem szabadon gazdálkodhattam az időmmel - szinte mindig bent voltam. Hetven éves koromig dolgoztam a kórházban
Magánpraxisomban mindmáig felnőttekkel dolgozom. Szeretem a munkámat. Igazságügyi szakértő is vagyok. Az öngyilkos gyermekek nem meghalni akarnak. Cselekedetük a segélykiáltás egy végletes módja. A gyermekpszichológia nagyrészt szülőpszichológia. Őket kell megnyerni ahhoz, hogy a gyermekükön segíteni tudjunk, nélkülük nem megy.
Szeifried Adél