Amikor olvasok egy verset, vagy hallgatom valakinek az előadásában, úgy érzem nekem szól. De én is szívesen mondok verset. A költő a vers megformálása közben saját gondolatát írja le, ez aztán kivetítődik ránk, az olvasókra. Aztán amikor befogadjuk az információt, s az érzelmeket, amelyeket közvetít akarva-akaratlanul saját magunkra szabjuk a költeményt; úgy öltjük fel mint egy ruhát. És ha véget ér a vers, a varázslat is elillan. Csak a meztelen igazságok maradnak. Egy verset szerintem meg kell élni.
Gyukics Gábor szerint a vers nagy hatalommal bír: buzdít, szeret, vígasztal, gyűlöl, tanít és még sok minden mást is tesz. A lényeg, hogy igen széles körben fejti ki hatását a különböző társadalmi rétegeken és korosztályokon belül.
Az élet minden csapása és ajándéka, a nagyobb sikerek egy életszakasz lezárását jelentik, amit az én esetemben ténylegesen valamely, a szituációhoz illő vers pecsétel meg. Valaki fagylalt evéssel, valaki sírással, vagy éjszakába nyúló amortált bulival tudja le az ilyesmit. Tudom, ez meglehetősen rendhagyó módja a történtek feldolgozásának, de mindenképpen eredményes. Ugyanis segítségével levetítem az adott periódust, újból megélem s így szinte egyszeriben átlátom a múltat,a jelent és a jövőt. Mondhatni letisztul a Személyes Történetem. Tudom, mit hibáztam, milyen állapotban vagyok most és hogyan kerüljem el a negatív élményeket a későbbiekben. Nekem a költészet: ártatlan önkifejezés.
Doktor Stella, József Attila Gimnázium (2007. 04. 18.)