A Kelenhegyi úti műteremház kapucsarnokában napok óta égnek a gyertyák. Meghalt a Mesterek Mestere, Kokas Ignác, a festő, a mai magyar festészet legnagyobb, legeredetibb egyénisége. Kozmikus ihletésű, tisztán honi eredetű, éteri festészete épp úgy, épp olyan váratlan természetességgel nőtt ki a magyar földből, mint annak idején Bartók Béla világra szóló zenéje.
Ahogy mestere, Bernáth Aurél mondaná: tőrőlmetszett zseni volt, aki mindent önerejéből birtokolt, és semmit sem a szomszédból hozott. Palettáján a földnek minden aranyló rozsdája, zöldes umbrája, és a szivárvány pigment színeinek páncélja látható.
Kokas Ignác képei nagy lélegzetű, érdes víziók. Mint közös létünk éteri aurája, ránk záruló fizikai burka, látomásos világa úgy feszül körénk. A szabad ég alatt földre boruló ember istenképe ez. Héjak és magok, tökszár-galaxisok és csíraindák hajszálrugói, toklász pengeélek és pelyvaráspolyok, hagymahéj hártyák, földbuborékok, viruló sáríriszek, egeket sarkukból kifordító ekevasak, a hantolatlan holtak és hántatlan dombok világa ez, ahol szirom-membránok rezonálnak a harangszó hangrobbanásaira.
Képei címét idézve: ég és föld között, a teremtés utáni valahányban.
