MESEKINCS-KERESŐ KÖZÖNSÉGSZAVAZÁS!

A varázslatos Manó Papa Volt egyszer egy testvérpár. Adrienn 5 éves, szerette a természetet, a meséket és a zenét. Nővére Dorottya, aki a 11. évében járt, szintén szeretett kirándulni és olvasni. Anyukájukkal éltek egy szép kisvárosban. Szerették az életüket, egymást, nem ismerték az unalom fogalmát. Teendőik közepette, mikor megszólalt a csengő, mindhárman az ajtónál termettek, mert tudták, hogy az ajtó túloldalán áll a szeretet. Ha ő megérkezett, varázslat került a lakásba. Mindenki egyszerre mesélte a vele történt eseményeket. Manó Papa boldogan hallgatta őket. Mikor mindenki befejezte mondandóját, ő mindig egy jó ötlettel állt elő. Eredetileg vadász volt. Az erdőt a második otthonának tekintette. A hölgykoszorút vitte magával, amikor csak tehette. Nagy figyelemmel hallgatták akár merre jártak, hisz az összes fával, bokorral, állattal megismerkedhettek. Minden kirándulásuk alkalmával meghallgatták, mit susog a szél, hogyan beszélgetnek a madarak, és hogy él a természet békében. Hazaérve, élményekkel telve átbeszélgették, miket láttak, tapasztalta. Míg Adrikát az állatok, addig Dorottyát a fák történetei nyűgözték le. Nagy volt az összhang. Míg Manó Papa meséjével lenyűgözte a gézengúzokat, addig anya mosollyal az arcán boldogan nézte, hogy a szeretet öröménél nincs nagyobb kincs. ------------------------------------------------------------------ Réka, Mama és a Borzalmas Sárkány Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy Kicsi Város. Ebben a kicsi városban élt egy család, Éva anyuka, Levente apuka, Sári nagymama és a két gyerek: Réka és Roli. Éldegéltek szépecskén, nagy-nagy szeretetben. Sári nagymama sokszor szomorkodott, mert egy évvel korábban a párját, Gábor nagypapát elragadta egy gonosz varázsló! Levente apukának gyakran kellett az Óperencián túlra utaznia, ilyenkor bizony lányuralom volt otthon. Egyszer a kicsi városban borzasztó dolog történt! Hogy-hogy nem egy Borzalmas Sárkány ereszkedett le a város határában és elragadott egy anyukát, aki éppen a játszótérre igyekezett a gyerekeivel. Lett is égbekiáltó riadalom! Hívták a polgármestert, a tűzoltókat és a rendőrséget, de a sárkány ahogy jött, úgy el is szállt az égen nyom nélkül. Ettől a naptól kezdve senki nem volt biztonságban, a Kicsi Városban! Naponta többször is előfordult, hogy megjelent a Borzalmas Sárkány és elragadott valakit, de mindig csak egy anyukát, soha nem mást. Csapdákat állítottak, de nem használt, vadászokat béreltek, de nem ért semmit! Egy igazán csúnya, esős napon Levente apukának megint el kellett utaznia az Óperencián túlra, mert bizony a munkahelyét nem érdekelte ám semmiféle sárkány, a dolgát el kellett végeznie. Mit volt mit tenni, elutazott, magával vitte a kisfiát is, így otthon csak a lányok maradtak. Egy cseppet sem féltek a lányok egyedül, de nem ám! Réka igazán felfegyverkezett, mindig volt nála két fakanál, Sári nagymama még a piszkavasat is állandóan magánál tartotta, Éva anyuka pedig egy sárkányűző permetet vásárolt (garanciát vállal érte a Sárkányűző Bt.) és így indultak neki a nagy havi bevásárlásnak, mert az nem várhat, ha van sárkány, ha nincs! Minden jól is haladt, hanem mikor már kifelé tolták a bevásárló kocsit a Mesebeli Áruházból elsötétült az ég és lecsapott a szörnyűséges fenevad. Egyenesen Éva anyukát célozta meg és pillanatok alatt elragadta, még annyit sem tudott mondani, hogy sárkánypermet! Sári nagymama és Réka ott álltak a legnagyobb döbbenetben. Most mit csináljanak? Az emberek persze sajnálkoztak, jöttek a rendőrök, a katonák, de aztán, ahogy eddig mindig, szépen el is mentek, hiszen a Borzalmas Sárkányt a levegőben követni nem tudta senki a mesebeli városban élők közül. Réka nem adta fel ilyen könnyen! Azt mondta a nagymamájának: Egy életem, egy halálom, az anyut én megtalálom! De már a nagymama sem hagyhatta ennyiben a dolgot és megmondta kisunokájának, hogy ha mennek, hát együtt mennek anyakeresőbe és sárkányüldözőbe! Így is lett. Szépen hazamentek, nagymama sütött óriási mennyiségű, kiváló, hamuba sült pogácsát, vittek magukkal egy korsó finom forrásvizet és elindultak arra, amerre a sárkányt vélték repülni. Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen. Egyszer csak egy sűrű, sötét erdőbe értek. Ahogy egyre haladtak befelé, már alig láttak az orrukig. Ahogy tapogatózva mentek előre, megláttak egy kis lángocskát az erdő közepében. Arrafelé igyekeztek hát. Amikor odaértek, hát a lángocska egy ablakból világított, az ablak meg egy ház oldalában volt, és odabenn vígan égett a tűz, azt látták meg messziről. Hanem odabenn nem csak a tűz égett, de egy borzalmas ronda, vénasszony is tartózkodott, aki egy üstben forralt valamit. Biztosan boszorkány! Réka kicsit félt, de a nagymamája bekopogott az ajtón. Egy ronda, reszelős hang szólt: - Ki az és mi járatban itt, ahol a madár sem jár? Réka összeszedte magát és bátran megszólalt: - Réka vagyok és az anyarabló sárkány nyomában járok a nagymamámmal együtt. Beengednél magadhoz, anyó? - Köszönd hogy anyónak szólítottál, különben lenyeltelek volna elevenen!- Nyitott ajtót az öregasszony. Beengedte őket. Sári nagymama vetett egy gyanakvó pillantást a vénségre, aztán elkiáltotta magát: Matild, te vagy az?! Hogy nézel te ki?! Nem mondtam neked, hogy használd a hidratáló krémet?! Kiderült, hogy a ráncos asszonyság nem boszorkány, hanem nagymama régi padtársa, aki soha nem hallgatott a mamára és bizony csúnyán megráncosodott emiatt. Azért nagy örömmel ölelték át egymást, mert bizony már réges-régen nem találkoztak. Matild néni meg is vendégelte a fáradt vándorokat. Kiderült, hogy az üstben nem valami borzalmas kotyvalék rotyog, hanem finom vacsora és jutott mindenkinek bőven. Sőt! Matild néni még a Borzalmas Sárkány búvóhelyét is ismerte, éppen az erdő szélén lakott, egy barlangban! Másnap reggel megköszönték a szíves vendéglátást és a barlang felé indultak. Amint a közeledtek felé, megcsapta az orrukat az erős füstszag. Biztosan a sárkány okádja a tüzet! Erre a gondolatra megszaporázták a lépteiket! Oda is értek hamar a barlang bejáratához, de ott egy árva lelket nem találtak, se sárkányt, se egy anyukát. Bemerészkedtek hát a barlangba. Ahogy befelé haladtak, körbevette őket a sötétség. Szerencsére Sári nagymama kapott egy öngyújtót Matild nénitől, meggyújtották hát és annak a fényénél haladtak egyre beljebb és beljebb. Egyszer csak halk hangokat hallottak. Továbbmentek és megláttak a tágas barlangban egy házat. Nagy, takaros házikó volt. Két asszony sepregetett előtte, de meg volt kötve a lábuk és egy láthatatlan súlyhoz volt rögzítve. Az asszonyok, mikor meglátták őket, elkezdtek sápítozni! - Jaj, lelkecskék! Kár volt idejönnötök! Csak titeket is fogságba fog ejteni a Borzalmas Sárkány! Minket is itt tart, főzünk rá, mosunk, takarítunk, gondját kell viselnünk, sőt, még sakkoznunk is kell vele! - Sakkozni?- hökkent meg Sári nagymama. Ő nagyon jól sakkozott, mert Gábor nagypapa igazán szeretett a bábukkal játszani és élvezettel hívta ki kitűnően játszó párját. De hogy egy sárkány sakkozzon, az mégiscsak furcsa! Az asszonyok hiába kérlelték őket, nem voltak hajlandóak visszafordulni és elmenekülni, így hát beléptek a házba. Odabent nagy volt a sürgés-forgás. Asszonyok sütöttek-főztek, habartak, kevertek rengeteg sok ételt. Réka megpillantotta az édesanyját, amint éppen egy csomó palacsintát sütött és baracklekvárral töltötte meg őket. Odaszaladt és átölelték egymást nagy boldogan. De hiába volt a viszontlátás öröme, mert Éva anyuka elmondta, hogy a kötél, ami a lábukon van, varázskötél, és bizony nem lehet eltépni, levágni sehogy sem. Hamarosan megérkezik a sárkány és olyankor nagyon éhes és dühös, és ha jót akarnak maguknak, akkor készen kell lenniük a sütéssel-főzéssel! Sári nagymama ekkor úgy döntött, hogy ő is segít az asszonyoknak és pillanatok alatt egy csodálatos tortát készített a sütőbe, aminek az illata is fenséges volt. Épphogy megsült a torta, máris lehetett hallani a Borzalmas Sárkány cuppogó lépteit a barlang talaján. Ismét egy elrabolt anyukával érkezett, akit lehelyezett a földre és ordítani kezdett, hogy azonnal adjanak neki enni! Futottak az anyukák, hordták az ételt mázsaszám, de a sárkány csak úgy döntött mindent magába. Az a rengeteg finomság úgy eltűnt a sárkány feneketlen bendőjében, mintha ott sem lett volna. Utoljára a finom csokitorta maradt. Amint bekapta a bestia, elkerekedtek a szemei. Még nagyobbat ordított, mint annak előtte. - Ki sütötte ezt a csokitortát? Álljon elém, de tüstént! Sári nagymama bátran előlépett Réka unokájával együtt. Kezében fakanál, szívében hősiesség (háta mögött meg egy piszkavas). - Én sütöttem, ha éppen tudni akarod, te randa szörnyeteg! - Azonnal engedd el a mamámat és a többieket!- toppantott Réka - Dehogy engedem, nagyszájú nagymama és kislány! Ezekre az asszonyokra szükségem van, hogy gondoskodjanak rólam, mert minden nappal nagyobb az étvágyam és nélkülük éhen is vesznék! De ez a csokitorta nagyon finom volt, nagyon régen nem ettem ilyen finom tortát, már nem is emlékszem, tán gyerekkoromban… De olyan ismerős az íze, hogy ilyen tortát akarok ezentúl minden nap enni! Nem is engedlek el titeket sem többé! Itt maradtok és rólam fogtok gondoskodni ezután! - Meg ahogy azt a Móricka elképzeli!- kiáltotta a nagymama és nagyot suhintott a sárkányra a piszkavassal. Réka pedig ütlegelni kezdte a fakanalakkal. Hát a sárkány eléggé megijedt, mert eddig ilyen még soha nem történt vele, hogy valaki ne rémült volna meg tőle, sőt még neki is essen! Menekülőre fogta a dolgot, erre az asszonyok is nekiláttak hajigálni! Ahogy hátrált, próbált szökni, hirtelen megbotlott és elesett. Lett akkora porfelhő, hogy még! Perceken át nem látott senki semmit. Hanem, mikor oszlani kezdett a por, hát uram fia! A Borzalmas Sárkánynak híre-pora sem maradt, de ott ült egy idős bácsi a földön és igencsak zavart képet vágott. Az asszonyok nem különben! Senki nem értette, hogy mi történt. Ekkor apró sikoly hallatszott és Réka a sárkány-bácsi nyakába vetette magát: Nagypapa! Sári nagymama és Éva anya csak most ismerték meg, hogy az elveszett, varázsló által elhurcolt Gábor papa ül döbbent arccal a földön. - Hát itt meg mi folyik?- Kérdezte ő, láthatóan semmire sem emlékezve a történtekből. Mindannyian boldogan ölelték át egymást. Ebben a pillanatban eltűntek a kötelek az asszonyok lábairól, eltűnt a ház is mindenestül. De ezt senki nem bánta. Nagymama elmagyarázta a hökkent nagypapának, és persze mindenki másnak, hogy Gábor nagypapát elrabolta egy gonosz varázsló, bizonyára sárkánnyá változtatta, és most sikerült megtörniük a gonosz varázslatot. Nagypapa ugyan nehezen hitte el, hogy ő még néhány perccel ezelőtt egy Borzalmas Sárkány volt, de abban egyetértett, hogy sürgősen hazafelé kell indulniuk! Felkerekedtek hát és hazamentek. Természetesen beugrottak Matild nénihez, akinek a nagymama hálából később egész vagonnyi hidratáló krémet küldött. Otthon pedig boldogan éltek, míg meg nem... Itt a vége, fuss el véle! --------------------------------------------------------------------- Maja kalandja! Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon vidám ugrabugra kiskutya Maja. Szüleivel és két testvérével élt boldogan a nagy hegyen túl lévő erdei tisztáson. Maja és testvérei, a mindig éhes Hami és a folyton lusta Bolyhos nagyokat kergetőztek, játszadoztak a tisztáson, de az erdőbe sohasem mentek be, mert azt édesanyjuk megtiltotta. Egy késő őszi napon a délutáni szunyókálást követően Maja játékra hívta Bolyhost és Hamit. Bolyhos szokásához híven nagyon lusta volt még a játékhoz de Maja addig ugrált rá, addig rágta a fülét még ő is velük nem tartott. A kiskutyák nagy hancúrozásba kezdtek és észre sem vették hogy mennyire eltávolodtak a házuktól. - Nagyon messze vagyunk már haza kellene mennünk, különben is nemsokára vacsoraidő lesz. - szólt Hami és közben hatalmasat kordult a pocakja, mert már a finom húslevesen járt az esze, amit anyukája ígért neki vacsorára. - Jaj Hami te csak az evésre tudsz gondolni, inkább menjünk és nézzünk körül az erdőben egy kicsit. - vágta rá Maja. - De azt anya szigorúan megtiltotta - ásítozta Bolyhos, menjünk inkább haza. - ezzel Bolyhos és Hami elindultak hazafelé. Maja gondolt egyet és bevetette magát az erdőbe. Testvérei hiába kiabáltak utána Maja csak szaladt, nem törődött senkivel és semmivel. Nagy izgalommal fedezte fel a különös erdei növényeket, állatokat, amit eddig még sohasem látott. Egy idő után aztán úgy gondolta ideje mégis haza menni és elkezdett szaglászni, hogy megtalálja a hazavezető utat. Ekkor különös dolog történt, az égből valami hideg és nedves pottyant az orra hegyére. Maja nem tudta mi ez, mert még sohasem látott hóesést, de vidáman próbálta mindegyiket elkapni. Nemsokára azonban a szél is feltámadt és Maja egyre jobban fázni kezdett. - De jó lenne anya meleg bundájához bújni és elaludni. Ahogy erre gondolt már lépni se nagyon volt ereje, átfázva, éhesen és nagyon fáradtan, lekuporodott egy fa tövébe és vacogva elaludt. Azt álmodta, hogy testvéreivel hancúrozik a jó meleg házban, Arra ébredt, hogy valaki a fülét rángatja: - Ébresztő! Ébresztő! Nem alhatsz itt, mert reggelre fagyott kutya lesz belőled! Kiabálta Hárli a kis vadászgörény. - Haza akarok menni - csak ennyit tudott mondani Maja és minden erejét elveszítette. Hárli jól tudta, ha itt hagyja, a reggelt nem éri meg a kiskutya. Ezért minden erejét összeszedte és elkezdte tolni-tolni Maját a görény odú felé. Szerencsére az odú nem volt messze így Maja nemsokára már a meleg száraz görénycsalád szeretetét élvezhette. Görénymama rögtön langyos tejet hozott és betakarta Maját. Az éjszaka felváltva virrasztottak mellette és vártrák mikor ébred fel. Aztán mikor a nap is felkelt Maja is ébredezni kezdett - Hol vagyok? - Mi történt velem? - kérdezte halkan. Összegyűlt a görénycsalád és elmesélték Majának hol talált rá Hárli. A kiskutya szeméből egy könnycsepp gördült ki: - soha nem fogom elfelejteni, hogy megmentettétek az életemet! Köszönöm. - Mindenki ezt tette volna-szólt szerényen Hárli, de azért ő is tudta hogy milyen nagy hőstettet hajtott végre. - Most pihenjél és egy-két nap múlva hazaviszünk. - takarta be görénymama Maját. Úgy is lett pár nap elteltével, hála a kis görények gondoskodásának Maja olyan volt, mint régen, egy vidám ugribugri kiskutya, aki alig várta, hogy hazatérjen családjához. A nagy hegyen lévő erdei tisztáson most nem játszott senki, csend és szomorúság járta át a levegőt. A kutya család ki sem mozdult házából mióta Maja eltűnt, csak szomorkodtak, sírdogáltak. Az elkóborolt kiskutya messziről kiabált mikor meglátta házukat. - Megjöttem anya! - Hazajöttem! Maja anyukája nem hitt a fülének, még a mindig lusta Bolyhos is úgy ugrott ki az ágyból, mint akit puskából lőttek ki, és szaladtak Majához. Volt ott öröm, sírás-rívás! Kutyapapa megköszönte a kis görényeknek a segítséget és nagy barátságot kötöttek. Kutyakölyök és görénykölyök ezentúl együtt játszott a nagy tisztáson, és Majának többet eszébe nem jutott az erdőbe menni. -------------------------------------------------------------------- A Havasi Cincérek kalandjai A hűvös hegyekben, a Nagyhegy oldalában, egy virágos tisztás közepén élt a hegy nagy öregje, az Ősöreg Bükkfa. Ki tudja már, hogy hány éves is volt, hiszen minden állat, madár, sőt a szomszédos fák is csak Ősöreg Bükkfaként ismerték, emlegették. A kérge telis-teli volt odúkkal, repedésekkel, így sok-sok mókus, madár, rovar talált benne lakásra. A tövéhez közel, a kérge alatt lakott a Havasi Cincércsalád. Cincérapuka mióta az eszét tudta itt lakott, innen járt el erdei kalandozásokra. Egy ilyen kalandozás alkalmával találkozott Cincéranyukával, s ahogy egymás szemébe néztek, egyből tudták, hogy együtt élik le életüket. Így mentek haza a kéreg alatti kis lakásba, az Ősöreg Bükkfába. Cincéranyuka és Cincérapuka közösen díszítgették a lakásukat, szépen berendezték, és esténként arról álmodoztak, hogy egy nap majd benépesítik a cincérlakást, ciripelésükkel örömet szerezve az Ősöreg Bükkfának, vidámságot hozva a virágos tisztás életébe. Nem is telt el sok idő, és sorban jöttek a gyerekek: Cincérnagyfiú, Cincérfiú, és Cincérkislány. A cincérgyerekek sokat játszottak szerte a fán és a fa tövében is. A Cincércsalád szeretett nagyokat sétálni a környéken, bebarangolták a virágos tisztást, sőt még azon túlra, az erdő mélyébe is eljutottak. Szerettek a tisztáson sétálni, sok szép virágot figyeltek meg, beszívták a finomabbnál finomabb illatokat, nagyokat pihentek, és napoztak a selymes fűben. De ha sétáltak, akkor is felügyeltek az erdő rendjére, ezért sokszor vitték magukkal a fiúk a kardjukat. Egyszer, amikor éppen élvezték a csodásan sütő nap sugarait, a tisztás szélén arra figyeltek fel, hogy valahonnan halk, ismeretlen dallam száll a levegőben; mintha valaki ciripelne a közeli bokrok alatt. Felkerekedtek hát és elindultak a hang irányába, mert kíváncsiak voltak, honnan is ered a mesésen elciripelt dallam. Egy magányosan ciripelő idősebb cincérhölgyre találtak. Amikor elbeszélgettek, összeismerkedtek egymással eldöntötték, hogy csa-ládtaggá fogadják, mint Cincérmamát, hiszen nagyon jól érezték magukat együtt. Sokszor hallgatták Cincérmama meséit, együtt rajzolgattak, énekeltek, az Ősöreg Bükkfa tövében. Így éldegéltek vidáman, ám ha idegent láttak a környéken a fiúk gyorsan felvarázsolták magukra a páncéljukat, elővették fakardjukat, s így felvértezve vigyázták az Ősöreg Bükkfa biztonságát. A lányok pedig - a Cincéranyuka, a Cincérmama és a Cincérkislány - sokszor készítettek finomabbnál finomabb falatokat. A kis kéreg alatti lakásból pedig csodás szép otthont, Cincérlakot varázsoltak. Egyszer közös nagy sétájuk alkalmával észrevettek egy kis gonosz sárkányt az Ősöreg Bükkfa közelében. A Kissárkány alig volt nagyobb a Cincérnagyfiúnál, ám nagyon erősnek tűnt és úgy közeledett, mintha senki nem tudná megállítani. A Kissárkány a szájából előtörő lánggal próbálta felperzselni az ő kedves fájuk környékét! A fiúk - Cincérapuka, Cincérnagyfiú és Cincérfiú - hamar felvarázsolták kékesen ragyogó páncéljukat, ott teremtek rögtön a Kissárkány előtt és megkérdezték tőle, hogy mégis mit csinál? A Kissárkány válasz helyett egyre nagyobb és forróbb lángnyelveket fújt - ezzel is kifejezve, hogy ne álljon senki az ő útjába, mert ez itt most már az ő birtoka! A lányok pedig szaladtak vízért a patakhoz a hegy aljába, hogy elolthassák az ébredező tüzet. A fiúk kardjukat előrántva, harcolni kezdtek a Kissárkánnyal, mert az folyamatosan fújta - okádta a forró lángnyelveket. Szerencséjükre a Kissárkányt sokkal jobban érdekelte, hogy minél nagyobb lángot fújjon, minthogy küzdjön a cincérfiúkkal. Ezért mikor elég közel értek hozzá a Cincérapukának sikerült leterítenie a Kissárkányt. Azonban hiába sikerült legyőzniük a Kissárkányt, mert a torkából előtörő lángok meggyújtották a földön heverő száraz leveleket, gallyakat! De szerencsére a lányok a vízzel épp időben érkeztek vissza, ügyesen ráloccsantották az egyre jobban lángra kapó avarra, s az sisteregve elhamvadt, nem terjedt tovább; megmenekült az Ősöreg Bükkfa is! Így mentették meg a cincérek az Ősöreg Bükkfát, és persze az erdőt is. Az erdő lakói ettől kezdve hősként emlegetik a Havasi Cincércsaládot - pedig igazából sose voltak hőscincérek, csupán vigyáztak szeretett erdejük, és az otthont adó Ősöreg Bükkfájuk biztonságára. Ezután is rendületlenül járőröznek, őrzik az erdő rendjét - de persze mulatoznak is, dalolva, vidámságot varázsolva ezzel az Ősöreg Bükkfa, és a körülötte sürgő-forgó minden fajta élőlény számára. ... és azóta is boldogan élnek az Ősöreg Bükkfán, - hacsak azóta meg nem haltak... ------------------------------------------------------------------ Uborkamese Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Anya, aki nagyon szerette a zöldségeket. Büszke is volt szép kis veteményes kertjére, amiben mindenféle jó és egészséges termett. Tavasz közeledtével Anya felkiáltott: - Az idén uborkát fogok ültetni, különleges magokat kaptam nagyiéktól. Előkereste hát a legszebb palántázó pohárkáit és miután félig megtöltötte földdel, óvatosan beledugdosta a magokat. A magocskákból hamarosan kicsi palánták lettek és amikor elég meleg lett az idő, Anya büszkén ültette ki veteményes kertjének kellős közepébe. Szépen locsolgatta, gyomlálgatta, szemével hízlalgatta őket. Nőttek is az uborkák, olyan nagyra, kövérre, hogy csak csuda. A mesének itt vége is lehetne, azzal, hogy Anya leszüretelte őket és remek savanyúságot készített belőle. Volt azonban Anyának három gyermeke. Szépek voltak, okosak voltak, meg huncutok. Ők is figyelték, figyelgették az uborkákat, először csak szemmel, majd amikor Anya a vasárnapi ebéddel volt elfoglalva, nekiálltak falatozni belőle. Merthogy nem csak kinézetre voltak pompásak, hanem az ízük is igen különleges volt. Ám alighogy lenyelték az első falatokat egy pukkanás kíséretében el is tűntek. Nem telt el sok idő, Anyának feltűnt a nagy csend a ház körül. Kiszaladt és szólongatni kezdte gyerekeit, majd kereste őket a kertben, az utcán, a szomszédban, ám mindhiába. Se hírük, se hamvuk, mintha a föld nyelte volna el őket. A kétségbeesett rohangálás után rápillantott a becses uborkáira és rögtön észrevette a dézsmálást. A kétségbeesésből nyomban pánikba esett, mert ő bizony tudta, itt nagy a baj. Hiszen nem közönséges uborkákat ültetett ő, hanem varázsuborkákat. Nagyot sóhajtott és indult is vissza a házba, hogy lefagyassza az ebédet, meggyúrja a pogácsát és elővegye a túlélőfelszerelését. Mire a pogácsa kisült, a csomagja is egyben volt, sőt még a varázshelikopter akkumlátora is feltöltődött. Ezt még Apa fabrikálta, miközben a porszívót szerelte, de még sohasem próbálták ki, vészhelyzetre tartogatták. Anya eltünődött azon, vajon mi járhatott a gyermekek fejében amikor az uborkán nyammogtak? -Talán Anya legutóbbi barlangász kalandja? Fogta a barlangász sisakját, a fejlámpáját,mászófelszerelését, barlangász overállját, no meg jópár holmit, amire ilyenkor még szükség van és elindult a föld alá, hogy megkeresse a gyermekeit. Menet közben talált óriási cseppköveket, oszlopnyi méretű szelenit kristályokat, egy eddig ismeretlen denevérfajtát és még ember nem járta járatokat, de ezek mind eltörpültek szomorúsága mellett, mert hiába ereszkedett le a legmélyebb barlang fenekére, gyermekeit bizony nem találta ott. Na, ennek már fele se tréfa, sóhajtott Anya felvette Apa hegesztőpajzsát, bakancsát és azbeszt kesztűjét és védőruháját amit hőálló lapokból készített, hiszen a vulkánok földjén forró a talaj. Bízvást remélte, hogy gyermekeit nem itt fogja megtalálni. Anya a félhomályban botorkálva, nehéz ruhában, füstölgő talajon kereste, kutatta gyermekeit. A mostoha körülmények ellenére egyben gyönyörű is volt a narancssárgán izzó láva látványa. Szerencsére a gyerekeinek nyoma sem volt. Megnyugtató, gondolta, hogy a tegnap esti vulkánokról szóló könyv nem kavarta fel őket. De mi a helyzet a tengerek mélyével? Az a könyv nagyon tetszett nekik, különösen az a rész, amikor arról volt szó, hogy esetleg földönkívüliek élnek a Marianna-árok fenekén. Hajjaj, sóhajtott Anya és megkérte Apát, bütykölje meg a varázshelikoptert. Semmi extra, csak bírja azt a 1100 bar nyomást, a dermesztő hideget és persze valami erős lámpája legyen a teljes sötétség miatt. Apa még nagyobbat sóhajtott, hogy már megint nem hagyják dolgozni, de lelkesen merült bele a bütykölésbe és csak Anya nógatására volt hajlandó abbahagyni, hogy most már ő igazán nem ér rá, és ki tudja, hogy hol vannak szegény gyerekek. Apa remek munkát végzett, az új helikopter-tengeralattjáró furfangos műszaki megoldásait egyszer majd az űrkutatásban is biztosan alkalmazni fogják. Robogott Anya a különleges, víz alatti hegyes-völgyes tájon, mindenféle átlátszó meg világító hallal találkozva. - Ide feltétlenül vissza kell jönnöm később - állapította meg. - Csak ez a nagy nyomás ne lenne a vállán! A gyerekek legalább nem kórincálnak errefelé. Még a messze földön híres hordószemű hal szuperlátását is igénybe vette, de semmit nem talált. Azt a pár kis fura lényt, akik az ablakán kopogtattak és a Sombrero galaxis iránt érdeklődtek, is egy kézmozdulattal lerázta, mondván, hogy most nem ér rá ilyen pitiáner dolgokra. Viszont ha itt sincsenek a gyerekek, akkor hol lehetnek? Talán mégsem kéne ennyi ismeretterjesztő könyvet a kezükbe adni morfondírozik Anya. -El sem tudja képzelni egy szülő, hogy mennyi veszélynek teszi ki ezzel a gyerekét.- Lássuk csak: dinós könyv rég volt náluk, remélem a veszélyes ragadozókat is rég vették le a polcról. - Oh, jaj - kiált fel Anya, meg van! Az új űrhajós könyv az elmúlt hetekben igen népszerű volt. Anya hazaugrik és riasztja Apát, hogy egy kis plusz hajtóműre lenne szükség a helikopter-tengeralattjáróhoz, dobjon már össze valamit, addig ő gyorsan kitömi a síoverállját a maradék hőszigeteléssel ami a tetőfelújításból maradt. Az átalakított helikopter-tengeralattjáró-űrhajót Anya kicsit óvatosan nézegeti, de Apa megnyugtatja, hogy minden rendben van vele, egy bekötésben nem biztos mindössze, de semmi gond, ha elromlana a masina, másodjára már nem fogja elhibázni. Felszállás közben Anyában felmerül a gondolat, hogy talán neki is a varázsuborkát kellett volna választani, de sajnos az a felnőtteknél sokkal bizonytalanabbul működik, mint a gyerekeknél. Várakozásával ellentétben a helikopter-tengeralattjáró-űrhajó remekül működik, csak úgy száguld. A Tejútrendszer balra, irány az Androméda galaxis. Életnek semmi jele. Szó mi szó, Apa remek dolgot barkácsolt, ezt a röpke 2,5 millió fényévnyi távolságot gyorsan megtette ez a masina. Ekkor Anyának viszont eszébe jut, hogy a könyvben főleg a Naprendszer bolygóiról volt szó, így hát gyorsan visszafordul. Az új irány tehát a Hold. Igen, a gyerekek nagyon jól szórakoztak, mekkorákat ugrálhatnának ott és hogy mi lehet a Hold másik oldalán, amit soha nem láthatunk. Sajnos a leszállás nem ment könnyen, Anya elbambult, így a Nyugalom tengerén sikerült csak landolnia hosszas ügyetlenkedés után. Még jó, hogy nem látták a gyerekek, akik megjegyeznék, hogy Anya, ne ügyetlenkedj azzal a kormánnyal vagy Apa gyorsabban szokott parkolni... Kiszállás után vette azonban csak észre, hogy jó pár dolgot elsöpört az űrhajó landolás közben. Az eredmény a következő: jó hír, hogy tényleg leszállt az Apolló-11 legénysége a holdra, a rossz pedig, hogy most ennek a nyomait Anya tönkretette. Mindegy pár évig még csak nem jön ide senki. Na, de a gyerekek, merre lehetnek? Anya újra felszáll és ezúttal tényleg sikerül jól landolnia a Hold másik felén. Sehol senki, amerre a szem és a szenzoros infrakereső ellát. - Azonban, ha itt sincsenek, akkor hol vannak az ő drágái? Anya szomorúan megy haza, a kertben leszedi az összes uborkát és már éppen a kukába vágná mindet, mikor eszébe jut, hogy talán mégis megkóstolhatná. Beleharap, de nem történik semmi. Beleharap újra, de még mindig semmi. Aztán feltámad a szél, felkapja Anyát, repíti, repíti, repíti, egészen a Balaton partjáig. Amikor végre ki tudja nyitni a szemét, megpillantja a gyerekeit, ahol akik ott lubickolnak vidáman a Mamával és Papával a vízben. Anya boldogan fut feléjük a vízben, de egyszer csak megbotlik és zuhan, zuhan, zuhan...és nagy koppanással a padlón találja magát az ágya mellett. Beletelik egy kis fejdörzsölésbe, mire rájön, hol is van. Aztán átsétál a gyerekszobáig, megnézi a békésen szundikáló, horkoló gyerekeit, betakargatja őket és megfogadja, hogy többet nem eszik annyi uborkasalátát vacsorára. ---------------------------------------------------------------- Sárkány a Karcag utcában Az Abádi téren is túl, ott, ahol a tengerimalac se túr, áll egy házikó. Ennek a háznak az emeleti részében lakik Lili, és a mamája, Ági, a földszintjén pedig Mimcsi, a nagynéni él. Az az igazság, hogy Mimcsiről senki nem tudja pontosan, hogy kinek a nagynénije. Bárkit megkérdezhettek a családban, azt állítja majd, hogy Mimcsi csakis és kizárólag az ő nagynénje. Kivéve Lilit, aki szerint Mimcsi egy hamisítatlan nagymama, és természetesen az ő nagymamája. Egyben azonban mindenki egyetért. Abban, hogy ő egy igazi, vérbeli boszorkány, aki minden olyan dolgot elintéz, amire más nem képes, sőt, igazándiból bele sem mer kezdeni. Egyszerű péntek délután volt. Lili és a mamája hamar hazaértek az iskolából. - Végre, itt a hétvége! - kiáltotta mami, és elindult, hogy bepakolja a szennyest a mosógépbe. Lili a sarokba hajította az iskolatáskát, és - kihasználva, hogy az anyacirkáló éppen elfoglalt - a számítógéphez settenkedett. Ám ahogy nesztelenül leereszkedett a forgószékre, szokatlan dolog történt. Az íróasztal mögül egy hatalmas, riadt szempár nézett rá. Azonnal felugrott, és meg sem állt a szoba másik végéig. Kikerekedett szemmel bámulta, ahogy a bútor mögül fújtatva előmászik egy sárkány. Behemót jószág volt, és olyan bűzt árasztott maga körül, hogy Lili kénytelen‐kelletlen befogta az orrát. Nagy, seprűs szempilláival ártatlanul pislogott. Bőrét zöld pikkelyek borították. Hatalmas farkával olyan ügyetlenül csapkodott, hogy a plüssállatok szanaszét repültek körülötte. Lili kiabálni szeretett volna, de az ijedtségtől nem jött ki hang a torkán. Szerencsére mami éppen végzett a fürdőszobai teendőkkel, és a kislánya után nézett. - Uramisten! De hiszen ez egy sárkány! - kiáltotta meglepetten, amikor belépett a gyerekszobába. - Juj, hogy milyen büdös... Ági határozottan maga után húzta rémült csemetéjét, és bezárta a gyerekszoba ajtaját. A lányok az ajtó üvegablakán keresztül figyelték a különös jövevényt. A nagynéni ebben a pillanatban toppant be az emeleti lakásba. - Hahó! Van itthon valaki? Olyan moszkauert hoztam, hogy mind a tíz ujjatokat megnyaljátok utána! Mimcsi nem értette, hogy miért nem rohan felé az ő szeretett, kicsi unokája. "Ha a sütemény szóra senki nem válaszol, akkor valami baj van. Nem is kicsi!" - suhant át a fején. - Hahó! Hol vagytok? - kérdezte most már egészen hangosan, és fürkészve beljebb araszolt a lakásban. Ekkor pillantotta meg Ágit és Lilit. - Senki nem törődik itt a jó nagynénékkel? - harsant fel Mimcsi sértődötten. Ági megfordult, és hadonászva magyarázott. - Képzeld el, egy sárkány! Egy sárkány mászott be Lilihez. Azt nézzük. Igaz is... Minek nézzük? Itt intézkedni kell! Azonnal hívom a mentőt, a tűzoltóságot, meg a rendőrséget! - Édes Ágim! A katasztrófavédelmet meg a polgárőrséget még nem is említetted. Minek ide külső segítség? Bízzátok csak rám! - mondta Mimcsi magabiztosan, és kivette a mobiltelefont Ági reszkető kezéből. A nagynéni határozott mozdulattal benyitott az ajtón, és rákiáltott a fenevadra. - Azonnal kifelé a lakásból! Nem hallottál még az illemről? Tilos másokhoz bejelentés nélkül beállítani! Ráadásul vendégségbe senki nem mehet ilyen büdösen... Mimcsi mindenre elszánt arccal, harciasan maga elé emelte az esernyőjét. A sárkány rémülten hátrált. - Ne tessék haragudni, nem volt szándékos! Nyitva tetszettek felejteni a nagyablakot, én meg véletlenül berepültem. Az ablak puff, sajnos, becsukódott mögöttem. A sárkány olyan elképesztően szánalmas képet vágott, hogy Lili akaratlanul is elkacagta magát. 3 - Mimcsi, légy szíves, ne bántsd! Én elhiszem, hogy nem akar rosszat nekünk. Mondd, hogy hívnak? - Tóbiás a nevem. Kérlek, kislány, kinyitnád nekem az ablakot? - Hát persze! Szabadon elrepülhetsz. De úgy hallottam, hogy Mimcsi süteményt hozott. Nem lenne kedved inkább velünk uzsonnázni? Tóbiás Mimcsi szatyra felé szagolt, és hevesen bólogatott. - Mi, sárkányok, nagyon szeretjük ezt a moszka... izét. Ági csípőre tett kézzel zsörtölt. - Szó sem lehet róla, hogy ilyen állapotban velünk uzsonnázzon! - De mami! Mindig olyan szigorú vagy! Igaz, tényleg bűzlik egy kicsit... Mit szólnál hozzá, ha szépen megfürdetném? Tóbiás erőtlenül tiltakozni akart, de Lili nem hagyta szóhoz jutni. - Jó, jó! Ne hálálkodj! Irány a kád! Azzal megragadta Tóbiás hártyás szárnyát, és maga után vonszolta a fürdőszobába. Mimcsi és Ági izgatottan beszélgettek a nappaliban. A fürdőben ezalatt valaki hangosan prüszkölt és óbégatott. Nemsokára Lili és Tóbiás megjelent a nappaliban. A sárkány felől most finom illatfelhő áradt. - A parfümöm! - sikoltott fel Ági. - Ugye, nem?! - Ne haragudj, mami. Lecsutakoltam ugyan, de így is bűzlött egy kicsit. Gondoltam, segít egy kis parfüm. Szegény Tóbiás! Nem szereti a vizet... Ági a fejét fogta, de már nem volt mit tenni. Kelletlenül feltörölte a padlót Tóbiás vizes tappancsai után, majd mind a négyen asztalhoz ültek, és jóízűen ropogtatták az albertfalvai cukrász világhírű csemegéjét. Közben Tóbiást faggatták. A sárkány rengeteg érdekes dolgot mesélt a hazájáról. Az uzsonna végeztével már szinte családtagnak számított. - Mennem kell! - mondta Tóbiás szomorúan. - Köszönöm a finom süteményt! - Igazán nincs mit! - válaszolt Mimcsi. - Jól nevelt sárkány vagy! - Ugye, máskor is eljössz hozzánk? Mami, ugye, eljöhet hozzánk? - kérlelte Lili a mamát esdeklő tekintettel. - Hát persze! - felelte az engedékenyen. Így esett, hogy Tóbiás állandó vendég lett a Karcag utcai házban, és vendég is lesz, míg világ a világ. Mimcsi, Ági, Lili és Tóbiás ma is együtt falatozzák a finomabbnál finomabb cukrászsüteményeket. Ne csodálkozzon senki, aki péntek délután az égre néz, ha az utasszállító repülőgépek mellett egy süteménnyel alaposan felhizlalt, gömbölyű pocakos sárkányt is repülni lát Albertfalva felett. ------------------------------------------------------------------ A három erdőkerülő Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy család. Volt ennek a családnak három gyermeke. A legnagyobbat Zolinak, a középsőt Mikinek, a legkisebbet Áginak hívták. Egy szép nyári napon elindultak nagy hátizsákokkal kirándulni. Útközben találkoztak őzikével, mókussal, pókokkal, hangyákkal, sünikkel és csigákkal. Mentek mendegéltek tovább, amíg egy tisztáshoz nem értek. Ott felmérték a terepet és felállították a sátrakat. Mikor végeztek, megláttak egy tűzrakó helyet és kupaktanácsot tartottak. Zoli azt mondta: - Én elmegyek fát keresni. - Én elmegyek vízért. - mondta Miki A legkisebb, Ágnes a tisztáson maradt, hogy őrizze a sátrat. Rövid időn belül Zoli visszaérkezett egy nagy halom fával, de Miklós nem volt sehol. Zoli megkérdezte Ágit, hogy merre látta Mikit utoljára, de Ági is csak azt látta, amikor Miki elindult. Vártak 10 és fél percet majd elindultak együtt megkeresni Mikit. Kiáltoztak jobbra, kiáltoztak balra, kiáltoztak lefelé és felfelé is, de senki sem felelt. Egyszer csak odaértek egy kúthoz. Valami zajt hallottak a kút mélyéről. Mikor belenéztek a kútba, látták, hogy egy létra vezet lefelé és Miki lent van a kút alján. Miki felkiabált Zolinak és Áginak, hogy menjenek le a kútba. Nemsokára már mindhárman lent voltak a kút mélyén. Miki azért ment le, hogy vizet találjon, de víz helyett egy nagy aranyrögre lett figyelmes. Csak ámult és bámult a rög csillogásán és azon gondolkodott, hogyan kerülhetett oda. A talált kincs feletti örömükben csak később vették észre, hogy kis járat indul a kút alján. Kíváncsiságuk nem hagyta nyugodni a kis felfedezőket, ezért elindultak a járatba. Szerencsére Miki zsebében mindig ott van a tekerős lámpa, amivel világítani tudtak a sötét járatban. Mentek mendegéltek a sötét alagútban, mígnem az kiszélesedett és egy hatalmas csillogó teremben nem találták magukat. Volt nagy ámulás és bámulás, amikor Miki körbevilágította a termet. Kiderült, hogy egy cseppkőbarlangba keveredtek. Arra is fény derült, hogy hova tűnt a kiszáradt kútból a víz. A barlang közepén egy hatalmas csillogó vizű tó volt. A tó vizében megmerítették a vödröt és elindultak egy másik járaton, amely a tóból kifolyó patak mentén kanyargott. Hamarosan fényt láttak az alagút végén és kiértek a szabad ég alá. Körülnéztek, hogy merre induljanak tovább. Egyszerre csak hangos kiabálást hallottak. A szüleik indultak keresésükre, ők kiabálták tele neveikkel az erdőt. Ahogy egymásra találtak, a gyerekek lelkesen mesélni kezdték földalatti kalandjukat. Megmutatták a talált kincset is. Rájöttek, hogy nem is aranyrög a csillogó kincs, hanem egy gyönyörű cseppkődarab. Itt a vége, fuss el véle, fuss az erdő közepébe. ------------------------------------------------------------------- Egérváros királya Vidáman sütött a nyári nap. A gyerekek a kertben játszottak - szünidő volt, nem kellett óvodába menniük. Hatalmas, elvadult kert volt, tele bokrokkal, fákkal, titokzatos, felfedezésre váró zugokkal. A gyerekek éppen bújócskázni készültek, amikor halk zokogás ütötte meg a fülüket. - Ki lehet az? - kérdezték egymástól, és óvatos léptekkel a hang irányába indultak. Az egyik fa tövében egy egérkét pillantottak meg: ott kucorgott, válla csak úgy rázkódott a sírástól. - Hát neked mi bajod van? - kérdezték a gyerekek, és gyengéden megsimogatták az egér szürke bundáját. - Ó - hüppögött a kisegér -, talán nem is hiszitek el, ha elmondom. Nemrégiben még az Egérvárosban laktam, a többi egérrel együtt. A városunk itt van, nem messze, az erdő szélén álló a nagy tölgyfa alatti üregben. De az Egérkirály elkergetett. Azt mondta, soha többé ne merjem átlépni a város kapuját. - De hát miért? - a gyerekek értetlenül néztek az egérkére. Szelíd jószágnak látszott, el sem tudták képzelni, miért kapott ilyen súlyos büntetést. - Hát annak hosszú sora van - kezdte mondókáját az egérke. - A királyunk valamikor igazságos, jó uralkodó volt, mindenkinek segített, és valamennyien nagyon szerettük. De egyszer csak megváltozott: durván bánt az egerekkel, a palotája elé őröket állított, selyembe-bársonyba öltözött, csak hintón járt, amelyet négy egérnek kellett húznia. Ráadásul olyan kövérre hízott, hogy már nem tudott lehajolni sem. Az arca meg egészen eltorzult a gonoszságtól. Nem csoda, hogy mindenki félni kezdett tőle meg a katonáitól. Az egerek arról suttogtak, hogy esténként hű szolgájával kilopózik a városból, de hogy hová megy, azt senki sem tudta. Másnap reggelre viszont még kövérebb és még gonoszabb lett. Igen ám, de egy este valaki titokban utána lopakodott. Látta, hogy király egyenesen egy furcsa bokorhoz megy a mezőn, s egy nagy ezüstrépát húz ki alóla - olyan nagyot és fényeset, amilyet még senki sem látott -, s mohón beleharap. Rágja, rágja, aztán amikor jóllakott, visszadugja a bokor tövébe. Hát az ezüstrépától lett ilyen gonosz! Eztán a város minden lakója a répa meg a bokor után kutatott a mezőn, de mindhiába. A gyerekek tágra nyílt szemmel hallgatták a kisegér történetét. - Egyszer aztán - folytatta az egérke - elhatároztuk, hogy megleckéztetjük. Odamentünk a palota elé, és kórusban kiabálni kezdtünk: Rád, Rád, Konrád, Add ide a répád! A királyt ugyanis Konrádnak hívták, de mióta így megváltozott, hallani sem bírta ezt a nevet. Kihajolt az ablakon, az arca egészen lila lett a dühtől, és torkaszakadtából kiabálni kezdett: - Hé, katonák, azonnal hozzátok elém a gazfickókat! A katonák kirohantak, de addigra minden egér szétszaladt, egyedül engem sikerült elkapniuk. - A kisegér alig tudta visszatartani a könnyeit. - Akkor adta ki a király a parancsot, hogy űzzenek el a városból. A katonák egyenest a kijárathoz cibáltak, s teketória nélkül kilöktek kapun. Pedig Egérvárosban lakik az egész rokonságom, ott élnek a barátaim... Mi lesz velem így egyedül? S az egérke újra zokogni kezdett. - Ezt nem hagyhatjuk! - kiáltották a gyerekek. - Ne búsulj, egérke, estére hazajönnek a szüleink, ők majd segítenek, és közösen csak előkerítjük azt az ezüstrépát. Akkor aztán vége a gonosz egérkirálynak! Úgy is történt. Másnap reggel az egész család felkerekedett, és a mezőre indult. Velük tartott a nagymama is. Jókora elemózsiás kosarat hozott magával, hátha megéheznek a nagy keresésben. Az egérke izgatottan ugrándozott körülöttük. Mentek, mendegéltek, a tájat fürkészték. A mező szélén árnyas erdő húzódott. A gyerekek vágyakozva tekingettek a hűs lombok felé, szerettek volna megpihenni, mert elfáradtak a hosszú gyaloglásban. Ekkor azonban az apukájuk felkiáltott: - Nézzétek csak! Még sohasem láttam ilyen furcsa bokrot! A mező szélén, szinte az erdő fáihoz bújva, különös bokor pompázott. Hatalmas lila virágai voltak, olyanok, mint egy-egy nagy kancsó, csakhogy ezek a kancsókák egytől egyig mereven felfelé meredtek a bokor vaskos ágain, mintha őrségben álltak volna. A nagy, húsos levelek lustán meg-meglebbentek, mintha hívogatnának valakit. A gyerekek kíváncsian odaszaladtak. Ám amint bokor közelébe értek, mindketten elfintorították az orrukat. - Fúj, micsoda szag van itt! Nem csoda, hogy senki sem merészkedik a bokor közelébe! Valóban, a bokor körül néptelen volt a mező: távolabb madarak cikáztak égen, a fűben egerek kutattak táplálék után, egy kövön gyíkocska napozott - csak a bokor környéke volt elhagyatott és néma. - Azt hiszem, megtaláltuk a rejtekhelyet - mondta a gyerekek apukája -, ásunk egy kicsit, és az ezüstrépa is meglesz! A gyerekek a nagymamával távolabb húzódtak, mert a bokor bizony szörnyen bűzlött, szüleik azonban tétovázás nélkül ásni kezdtek. Az egyik ásó hamarosan valami kemény dologba ütközött. - Az ezüstrépa! - kiáltottak fel egyszerre. - Nesze neked, egérkirály! Most aztán elmúlik a gonoszságod és odalesz a hatalmad is! Az egérke, aki mindeddig némán figyelt, táncra perdült örömében. Igen ám, de mit csináljanak a bűvös répával? Ha valahol másutt ássák el, könnyen ráakadhat valaki, akár maga az egérkirály, aki biztosan tűvé teszi az egész mezőt, ha meglátja, hogy a répájának lába kelt. Ahogy így tanakodtak, egyszerre megszólalt a bagoly, aki ott tanyázott egy közeli fán. Álmosan pislogott a napsütésben. Figyeljetek rám - mondta nekik rekedtes hangon. - Majd én segítek nektek. Látjátok, milyen furcsa virágai vannak ennek a bokornak? Ezek bizony húsevő virágok: akárhány méhecske, pillangó, katica vagy szitakötő odarepül, nyomban összezárják a szirmukat, és elemésztik a szerencsétlent. Még egy sem jutott ki élve. Az erdőlakók is messze elkerülik. Csak Falánk Bokornak hívják, olyan telhetetlen, hogy még az apró állatkák sincsenek biztonságban tőle. Próbáljátok meg, egészen biztosan elemészti az ezüstrépát is! Így is tettek: az egyik nagy virágba ejtették a répát. A szirmok rögtön összezárultak, a virág elégedetten nyeldekelt – s volt répa, nincs répa! A gyerekek ujjongtak, az egérke bukfencet vetett örömében. Sorban elbúcsúzott mindenkitől, s már nyargalt is vissza Egérvárosba. A gyerekek szüleikkel és a nagymamával leültek a fűbe, s jóízűen uzsonnáztak. Bizony, megérdemeltek egy kis pihenést! Egyszerre nyögdécselést hallottak. - Jaj, jaj! Ez még nekem is sok volt - öklendezett a Falánk Bokor. - Alaposan elrontottam a gyomrom tőle! A gyerekek a füvön hemperegtek nevettükben. Még akkor is nevettek, amikor az egérke a futástól egészen kifulladva visszaérkezett hozzájuk. - Képzeljétek, mi történt! Mire visszaértem Egérvárosba, minden megváltozott! Az egerek örömkiáltásokkal fogadtak. A palota előtt nem állt már egyetlen katona sem, az ablakból pedig maga az Egérkirály integetett mosolyogva! Éppen olyan barátságos volt, mint régen, a kövérség is eltűnt róla. És a hasát fogta, úgy nevetett, amikor táncra perültünk előtte, és azt kiáltoztuk: Rád, Rád, Konrád, Add ide a répád! Így végződött az Egérkirály története. Az egérke ezentúl boldogan élt Egérvárosban, s a gyerekek is boldogan játszottak tovább a szép nagy kertben.