Aki ismeri Kovács Gombos Gábor képeit, jól tudja, hogy művészete több nagy változást élt meg, míg megérkezett egy egészen letisztult, szelíd, de mégis bensőséges, szemérmes és sokat mondó világba. Vagy inkább mi, a képek nézői érkezünk egy újfajta helyre azáltal, hogy beleszédülünk, belemerülünk a Fény szüntelen keresésébe?
A képek mind egyet szólnak, mindegyik a különös, a távoli fény keresését mondja el más és más módon. Vagy színeikben, a türkiz letisztultságában és a barna melegségével, vagy egyértelmű formáival, ami szintén a szakralitást, a kereszt vonalait idézi. A rég volt barokk mesterek keresték ilyen erővel, ott a távoli égen a Fényt, azt az örökkévalót, amely felé minden élőlény törekszik, amely mint egy cél, mint egy életprogram valamennyiünk életében öröktől fogva jelen van.
Kovács-Gombos nem bibliai jeleneteket ábrázol, nem valóságos képekké transzponálja a Szentírás írott szóképeit, az ő nonfiguratív, absztrakt képeinek témája "csakis" a fény.
Az ő másfél évtizedes művészi programja ugyanis éppen a láthatatlannak, az ábrázolhatatlannak a láthatóvá tétele, végtelenül egyszerű kompozíciójú, rendszerint a lehető legszimmetrikusabb elrendezésű képein valamiféle kapuk, nyílások, küszöbök mögött felvilágló, onnan ide ránk sugárzó fényeket látunk. Aztán hogy ezekbe a "fényküszöbökbe" a néző mit gondol bele, az sok mindentől függhet. De hogy a képek belegondolásra késztetnek, az biztos.
