A kiállító jó barátja, Bráda Tibor Munkácsy díjas festőművész már a megnyitó első pillanataiban elismerte, a legnehezebb dolga mindig azon festők méltatásával van, akiknek munkássága és személye is közel áll hozzá. Atlasz Gábor képei ezúttal álomszerű, misztikus és absztrakt világba vezették a nézőt, elsősorban a pasztell, vizes színek emóciók vezérelte keveredésének lehettünk részesei. Bemutatkozásait, kiállításait követve azonban teljes bizonyossággal leszögezhetjük, hogy az alkotó a hagyományos festészetet előtérbe helyező, a klasszikus eljárásokat alkalmazó művész, aki a természetelvű, expresszivitásba hajló megjelenítést helyezi előtérbe.
Atlasz Gábor képein csak ritkán bukkan fel emberalak: az egy-egy kihalt, néhány tárggyal jellemzett, furcsa jelenésekkel áthatott belső tér élménye azonban feszült érzelmek kifejezésére ad számára lehetőséget. Gyakran jelenik meg képein egy műterem homályos látomása, amely Atlasz Gábor keze alatt misztikus jelenések színterévé válik: a dolgok megmozdulnak, önálló életre kelnek, az atmoszféra remegni, vibrálni kezd, a fénysugarak zuhatagokká válnak. Feloldódnak a körvonalak, elmosódnak a formák, sejtelmessé, álomszerűvé alakulnak a dimenziók. Az ablakon átáramló fény olyan, mintha a külvilág törne be feltartóztathatatlanul a belső térbe. Ez az izgatottságokban vibráló közeg pedig hol mélységesen sötét, hol kivilágosodó meleg pasztell színvilágba burkolózik.
A festő képein azonban mégsem a bezártság érzés és a nyomasztó hangulat uralkodik, hiszen ezek az üres, kihalt terek, a színörvénylésekbe gabalyodó formák világa egyfajta egyetemességet is sugall. A szűkösnek tűnő belső terek tehát tágasokká, szinte határtalan térré avatódnak Atlasz Gábor zaklatott, expresszív képein.
|
|
|
|
|
|
