Milyen a szerelem természete?
Újvári Milán (nevetve): Nagyon rossz! Nehogy szerelmesek legyetek! Felesleges, érdekkapcsolat az egész...
Közhelyes lesz?
Egyed Bea: Ezt majd a nézők eldöntik. Tágabban értelmezhető címet választottunk. Az első verzió a Rossz, mint mi volt, aztán jött A szerelem gyakorisága; A szerelem természete a harmadik változat. Nem akarunk nagyot mondani, nem akarjuk egy nagy felkiáltójellel meghatározni, hogy ez a szerelem! Nem titok, hogy egy pár vagyunk, így a lehető legkézenfekvőbb témát választottuk: a saját kapcsolatunkat. Magunkból próbálunk építkezni.
ÚM: Abban az értelemben mégis nagyot akarunk mondani, hogy színpadi környezetben mutatjuk meg kapcsolatunkat, a testünket, az érzéseinket, az érzékenységünket és a durvaságainkat. Ezzel a személyességgel próbáljuk megszólítani a nézőket.
Mindketten sok és sokféle formációval dolgoztatok együtt. A teljesség igénye nélkül Góbi Rita, Fehér Ferenc, Duda Éva, Schilling Árpád, Szabó Réka vagy a Cirque du Soleil előadásaiban láthattunk titeket. Hatással van ez a változatos szakmai múlt saját munkáitokra?
EB: Szerintem minden munka, vagy lehetőség, amiben eddig dolgoztunk, befolyással van saját projektjeinkre. Részben ezekből a tapasztalatokból épül fel a mozgásvilágunk, amit most fogunk igazán megmutatni. Ebben az előadásban leszünk leginkább önmagunk.
ÚM: Egy éve merült fel először a duett ötlete, az hogy bemutatkozzunk, megmutassuk magunkat, hogy hogyan gondolkodunk mozdulatról, táncról, színházról. Nagyon sok helyről szereztünk tapasztalatokat, ezek alapján mi akartunk végre kijelenteni valamit saját magunkról. A színház, a film, vagy akár a cirkusz világából érkező inspirációk tágítják a látókörünket. Számomra fontos látni, hogy ezek a tapasztalatok alakítják a táncunkat, gondolkodásunkat. Joey Baron világhírű dobos mondta, hogy ne csak dobos legyél, hanem zenész. Nekem fontos tágabb kontextusban értelmezni önmagam. Mindenhonnan meríteni kell, és mi most ezeknek a tapasztalatoknak a segítségével próbálunk megfogalmazni egy artikulált, összetett mondatot negyven percben.
Mióta jelenti a Radioballet formáció Egyed Beát és Újvári Milánt?
ÚM: A Radioballet egy német videóművészek által véghezvitt köztéri akció címe volt. Én 2008-ban kezdtem el használni ezt a nevet, azzal a céllal, hogy majd ez alá építek projekteket, meg társulatot. Ez megmaradt brandként. Egy darabig én voltam a Radioballet, ad hoc projektekkel. Tavaly Bea biztatására döntöttünk úgy, hogy belevágunk ebbe a duettbe, és alkotópárosként visszük tovább ezt a nevet. Ettől a duótól kezdve ez kettőnket jelent.
Többször is dolgoztatok együtt; mondhatni, hogy ez a folytatás?
EB: Kisebb dolgokat, utcai akciókat csináltunk már együtt, de ez lesz az első nagyobb lélegzetű közös munkánk. Magamon azt érzem, hogy most értem el arra a szintre, hogy teljes értékű alkotótársként tudjak közreműködni.
ÚM: Nekem is fejlődés kellett ahhoz, hogy megismerjem Bea érzéseit, gondolkodását. Valahogy beértünk egymás mellé.
Az ismertetőben azt írjátok, hogy a személyesség és a közügy határait vizsgáljátok. Elsőre úgy hangzik, társadalomkritikával, esetleg aktuálpolitikával is foglalkoztok.
ÚM: Nem didaktikus, nem tudományos, nem szociológiai értelemben vizsgáljuk a szerelmet, hanem személyes értelemben. És a közügy és a személyesség közti kapcsolat itt merül fel, hogy a mi személyes ügyünk, hogy tud a színpadon közüggyé válni.
EB: Az érdekel bennünket, hogy a közönség hogy reagál erre, hogy lesz partner. Fontos célunk, hogy kommunikáljunk az emberekkel. A nézők hagyományos megfigyelő pozícióját szeretnénk kihívások elé állítani. A kérdésünk talán az, hogy a szerelem, mint szó, amelyet olyan gyakran és olyan sok módon használnak, tényleg képes e a személyesség által újat mondani.
ÚM: Talán az az érdekes ebben, hogy néhány segítő emberen kívül semmink, semmilyen támogatásunk nincs. Vagyunk mi ketten, és a kapcsolatunk. Mit tudunk mi kezdeni a szerelmünkkel meg magunkkal, hogyan tudunk hitelesen megmutatkozni a színpadon.
Én sokszor jobban szeretem, ha inkább kérdéseket tesznek fel nekem egy adott témáról akár a giccs, az irónia, a közhely eszközeivel, mintsem kapjak egy jól summázható tanulságot.
EB: Szerencsére mellettünk van Gothár Marci, aki a trailert csinálja, Dömölky Dani, aki a fotókat, Andrássy Máté mint dramaturg, Payer Ferenc mint technikus; támogat minket a MU Színház, a Műhely Alapítvány és a SÍN Kulturális Központ. Nagy szerencsénk van, hogy bizalmat fektetnek belénk ilyen magas minőségi munkát végző emberek. Ez még több inspirációt ad nekünk.
Nem nehéz úgy dolgozni, hogy nincs objektív rálátásotok az anyagra? Ha ennyire személyes a téma, nincs meg annak a veszélye, hogy túlcsordul az anyag, nem látjátok az arányokat?
EB: Igaz, hogy egy éve szimbiózisban élünk a darabbal, a vele való foglalkozás nem ér véget a próbával; tényleg ezzel fekszünk, ezzel kelünk, nem is tudunk már másról beszélni. Ugyanakkor annyira hasznos és fontos, és mindketten képesek vagyunk magunkat és a másikat is objektíven látni. A legfontosabb pedig az, hogy tudjunk nevetni magunkon.
ÚM: Nagyon sok ötlet felmerült az elején: legyen benne próza, cirkusz, volt konkrét díszlettervünk is, és végül minden lehámlott róla. Csak egy üres tér, egy férfi és egy nő maradt. Saját magunk urai vagyunk a választásokban, és kontrolláljuk egymást.
EB: Meg tudjuk győzni egymást arról, hogy mit kell kidobni! ÚM: Ha már van egy értelmes mondatod, nem kell telepakolni fölösleges jelzőkkel. Összehoztuk, hogy kényelmesen és jól érezzük magunkat, és az egymás mellé kerülő részek értelmet is nyerjenek. Totál szerelemből készül az egész!