Kultúra

Budapest Főváros XI. Kerület Újbuda Önkormányzatának honlapja
  |  
A+   A-
  |     |  
május 1. szerda, Fülöp, Jakab A munka ünnepe

Víztükör a vásznon

Kultúra   |   2010, március 4 - 11:45
Nyomtatóbarát változatSend by email
Romvári Márton - bármennyire is fiatal - már gazdag kiállítói múlttal rendelkezik. Pályája során lépésről lépésre jutott el az absztrakció világába. 2001-ben végzett a Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Számos egyéni és csoportos kiállításon szerepelt a budapesti képzőművészeti élet színterein, és azon is túl, például Finnországban, ahol 2008-ban egy nemzetközi szimpóziumon vett részt. Legújabb, Víztükör című kiállítása a legutóbbi két év anyagának válogatását mutatja be a Karinthy Szalonban.
Romvári Márton a figurális festészet felől indult, pályája elején azonban világosan megfogalmazta ars poeticáját: a téma csupán ürügy - a felületek, vonalak, színek egymáshoz való viszonya, egymással való feszültsége, ritmusa adja számára az igazi örömöt a festéshez. Az "öröm" fontos kulcsszó, amely talán nem annyira vidámságot, jó kedélyt, hanem sokkal inkább belső hajtóerőt, kísérletező energiát jelent, amely az alkotást szüntelen mozgásban tartva, új és új utakra tereli a művészt. A Karinthy Szalon falain a legutóbbi két év anyagának válogatását láthatja most a nagyközönség. A művek a folyadékok belső szerkezetének tulajdonságait, képi asszociációit veszik kölcsön és alakítják át úgy, hogy különböző szituációkba állítják őket. A nagy teremben található képeket széles, nyugodt felületek, finomra hangolt tónusok, sötétebb színkezelés jellemzik, amelyek meditációra, elmélyülésre, lecsendesedésre indító teret hoznak létre. A szomszédos, kisebb teremben ennek a világnak egy másik aspektusa kerül előtérbe, a játéké, a kísérletezésé. Inspirációs forrásvidékét a négy alapelem (föld, víz, levegő, tűz) ősi világában kereshetjük. A mű úgy keletkezik Romvárinál, hogy az egymásra kerülő festékrétegek kölcsönösen hatnak egymásra. Ebben az áramló, mozgó, alakuló közegben aztán eltűnnek-előtűnnek a csorgások és a lakkfoltok egymáson, egymás mellett felfénylenek, elhalványodnak. Az amorf lakkforma felületenként lazul, sűrűsödik, oldódik, egyszer vízfelületként tükröz, párbeszédet kezdeményez, más helyen könnyű vízpáraként lebeg, vagy súlyos, komor felhőként gomolyog, és így tovább, az ismétlés és a variációk végtelennek tűnő láncolatában újabb és újabb tartalommal töltődik fel. A festékcsorgások a sima, matt háttérrel különös feszültségben állnak. A függőleges lefolyások mentén megfigyelhetjük a finom átmeneteket, árnyalatokat, valamint a horizontok elmosódó, egymásba ható határát, ahol együtt van mind a két térfelület, és nem tudjuk, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik. Össze nem illő formák, hasonló tónusú színek, sima vagy rusztikus felületek együttes felmutatása, ütköztetése, ez az, ami igazán érdekli. A figura vagy táj csak ürügy a színekhez.