"Szegény anyám, ha látnám"

Sándor Erzsi színész, a Magyar Rádió szerkesztője, többnyire újságíró, közben pedig anya, nehezített terepen. Fiának ugyan van néhány emlékképe, de lényegében vakon született. A könyv borítóján a következőket olvashatjuk: „Nem tudtam, jó-e az út, amin járok, azt sem, hová tart, vezet-e egyáltalán valahová. Csak azt tudtam, hogy a cső végén egy szabad, bátor, önálló srácnak kell majd kijönnie, és azt akartam, hogy ebbe senki se rokkanjon bele.” Sándor Erzsi szerint nincsenek jó megoldások, csak ösztönös próbálkozások, hogy ne csak kibírjuk, de jól is érezzük magunkat a bőrünkben. - Egy anyának minden ösztöne arra való, hogy túlélje, hogy megbirkózzon vele, hogy humora, ereje legyen hozzá. Bármilyen gyerekről, vagy bármilyen anyáról van szó. Hiszen ez a könyv nem feltétlenül fogyatékosok felneveléséről szól, hanem ha szól valamiről, akkor arról, hogy bármilyen gyerekünk lehet az életünk partnere, és bármilyen gyerekünk elfogadása lehet a mi életünk célja. A bemutatóra elkísérte fia, Juhász Tamás, aki leginkább a zenéléssel szeret foglalkozni, de elvégezte a történelem szakot is az ELTE-én. Arra kérdésre, hogy nevelte az édesanyja, hogy mutatná be, a következőket válaszolta: - Változó. Bizonyos estekben szigorú, néha meg kevésbé, attól függően, mit gondol jónak. Általában hagyta, hogy járjam a magam útját, és amikor azt gondolta, hogy ez már talán sok, azért megpróbált utánam nyúlni, és aztán hol sikerült neki, hol nem. Ez nem csak az én esetemben volt így, hanem a nővéremnél is, akinek semmilyen fogyatékossága sincs. Nála is ugyanez a taktika működött. Ha a gyerek neki akar menni a falnak, úgyis neki fog menni. Nem nagyon lehet kikerülni. Az írónő pedig arra a kérdésre, hogy írná le a fiát, a következőket válaszolta: - Öntörvényű, érzékeny, okos, jó humorú, muzikális, vicces, egy nagy marha pasi.