60+ Médiaműhely: Egy izgalmas kulturális kihívás - csak 'örökifjaknak. . .' 3. rész

Néhány hónapja került kezembe és olvastam el nagy érdeklődéssel Pünkösti Árpád 'Alsó fiók' című családtörténetét. A bevezető sorokban arra utal a szerző, hogy nagyapja hatalmas íróasztal fiókja rejtegette azokat a leveleket, feljegyzéseket és fényképek sokaságát, amelyek elrendezésével, és édesanyja visszaemlékező segítségével végül megszületett ez a fájdalmakban, olykor némi örömben is bővelkedő igazi kordokumentum. E sorokat olvasva már akkor megfogalmazódott bennem a szándék, hogy kicsiben valami ilyesmit én is összeállítok, mert csodák-csodája, de nálam is anyai nagyapám közjegyzői íróasztalának hatalmas fiókjai lettek a család fontos dokumentumainak őrzői. Anyai ágon dédanyámig, apai ágon nagyapámig nyúlnak vissza az írásos, fényképes dokumentumok. Szüleim aránylag késői életkorban házasodtak össze - az akkori szokásokhoz képest - édesapám harmincöt, édesanyám harminc éves volt. Anyai ágon francia, lengyel - apai oldalról örmény vér csörgedezett utódaik, azaz a bátyám és az én ereimben a magyaron kívül. Közjegyző nagyapám tizenegy nyelven beszélt, de semmi önálló írásos feljegyzést nem készített. A halálakor munkásságát méltató vezércikk a 'Királyi közjegyzők közlönye' című folyóiratban jelent meg, 1933. januárban. E dokumentumot - amelyben két kiemelkedő szakmai közleményére található utalás - féltve őrizzük az alsófiókban, Elek nagyapám eperjesi egyetemi jogi végzettségét igazoló könyvecskével egyetemben. Apai nagyapám végakaratát egy kis sötétzöld fedelű könyvecske őrzi, első üresen hagyott oldalán édesapám feljegyzése olvasható: 'megboldogult szegény jó édesapánk utolsó intézkedései'. Öngyilkos lett, és e cselekedet végrehajtása előtt megindokolta döntését, felesége és nyolc gyermeke további életéhez próbált néhány fontos útbaigazítást adni. Írásának Leszámolás címet adta. A mottó: „Az erős vihartól derékba törik a tölgy, de meghajolni nem tudott soha. Néhány mondatát idézem apai nagyapám szívszorító írásának: 'Befejeztem pályafutásomat, erőm megtört, mert nem látok eredményt, az egyensúly megbillent, több a kiadás, mint a jövedelem, feltartóztatatlanul csúsztunk a romlás felé, mert három családot egy üzlet a rettentő drágasággal és megcsappant jövedelemmel nem bírhatott ki. Nem tehettem másként, mert magasra küzdöttem fel magam, s csak közbecsülés lehet éltető elemem. Az áldozat talán nem hull porba termékenyítő hatás nélkül, szeressétek s támogassátok egymást, mert az egyenetlenség minden rossznak szülő oka, míg az egyetértés erőt ad kölcsönösen egyenként és mindnyájatoknak.' Számomra a legmegrázóbb nagyapám végakaratát tartalmazó kis könyvecske utolsó üres oldalára írt búcsú gondolatsor: 'Templomom voltál édes üzletem úgy szerettelek! - most temetőmmé lettél, úgy hozták a szerencsétlen gazdasági viszonyok. Ki mindig legnagyobb becsülésben éltem, megalázva élni nem érzek erőt magamban.' E könyvecskét először akkor olvastam, amikor édesapám halála után az 'alsófiókos' íróasztal hozzám került. Apai nagyanyám, akit nyolc gyermeke és azok családjainak többsége 'kedves anyának' hívott, főleg a téli időszakokban több hónapot is nálunk töltött. Bátyám és én azonban másként szólítottuk: mi a 'Picike drága' becenevet adtuk neki, mert alig volt magasabb nálunk. Sajnos Picikétől semmilyen írás nem maradt, hacsak nem rejtőzik valahol mégis a több száz eltett levélköteg valamelyikében, habár ennek valószínűsége csekély, mert anyukám a leveleket nagyon gondosan átnézte, és rakta össze. Picike emlékét nem írás őrzi: ő a horgolás művésze volt. Amikor velünk töltött hónapjaira emlékezem, mindig úgy jelenik meg előttem, hogy az ebédlői karosszékünkben ülve horgol: kesztyűk, sálak is horgolva kerültek ki keze közül, de a kis és nagy - különböző célú - terítők voltak igazi 'mesterművei'. Általam ismert és leginkább csodált munkája egy hétszázötven kis csillagból összeállított fehér zongoraterítő volt. Napjainkban olykor a régi szalonasztalkánkat díszítem vele ünnepi alkalmakkor, kisebb nagyobb 'művei' lakásomban ma is jelen vannak. Picikétől tudtuk meg még annak idején azt is, hogy nővérénél, Róza néninél volt kosztos diák Ady Endre, aki Róza néni fiával járt iskolába. Róza néni fia lett végül az én keresztapám. Az alsófiók további apai kincseinek egyike egy A4-es méretű, halvány drapp, félkemény papír borítású fényképek tömegét is tartalmazó album. Ugyanebbe, a borítólap jobb felső sarkába, jegyezte fel az édesapám: Félévszázados emlékeim: 1915-18., és a borító alján a következő szöveg olvasható: Rendszereztem és szövegkísérettel elláttam 1965. szeptember havában. Az albumban hatvanhét - különböző hadszíntereken készült fényképet helyezett el édesapám, (sajnos a szövegkíséret eltűnt belőle), viszont a borítólap belső oldalán, és a fényképeket követő utolsó oldalon jellegzetes apró betűivel 'Emlékeim' címmel állította össze memoárját, a végén, mint hivatalos iratoknál szokás Debrecen, 1966. február hó 15-én szerepel és aláírva 'Ábrahám András ny. igazgató, főmérnök'. Édesapám írásából idézek: „Egy félévszázad után kerültek ezek a képek ismét kezembe, s mint öreg nyugdíjasnak, nekem is van elég időm és kedvem is ahhoz, hogy rendezzem azokat és közben visszaemlékezzek az 1914-1918. évi első világháborúnak családunkat érintő eseményeire. Igen régmúlt idő, de egy élet örök emléke tükröződik belőle: gyermekeim, unokáim számára írtam e sorokat: tanuljátok meg ebből - és akarjátok is mindenkor a békés, igazságos és szeretetteljes életet élni, mert ma már, az atomkorszak világában egyedül ez biztosítja a földi életet”. A visszaemlékezésből kiderül, hogy négy éven keresztül valamennyi fronton harcolt, leghosszabb ideig az orosz, majd olasz földön, végül Verdun ostromakor francia földre került csapatával. Számos kitüntetést kapott, mint a műszaki egyetem általános mérnök szakát elvégzett önkéntes tüzértizedes kis és nagy ezüst vitézségi érmet, Károly csapat-keresztet, később már riszti állományban Signum Laudist és Verdinstkreitz-et. És ezután jönnek azok a sorok, amit alig tudtam könnyek nélkül elolvasni: Bár ne kaptam volna!!! Ugyanis a háború után több évtizeddel, többszöri főispáni felszólítás után avattak vitézzé. (Megjegyzésem: természetesen az ezzel járó vitézi birtokot nem volt hajlandó elfogadni.) E tény, a második világháború elvesztése után, „felszabadulásunkkor” kegyvesztetté tett magam és gyermekeim számára is”. Édesapám a debreceni székhelyű Alsó-szabolcsi Tiszai Ármentesítő és Belvízvédelmi Társulat igazgató-főmérnöke volt, a kommunista hatalomátvételkor - bár elérte a nyugdíjkorhatárt - továbbszolgálatra kötelezték, de arra figyeltek, hogy az „új nyugdíj”-hoz szükséges tíz év előtt két hónappal szüntessék meg munkaviszonyát. Mennyi-mennyi keserűség és fájdalom cseng ki írásából, és önvád, a miatt, amiről nem tehetett, sőt amiért négy éven át állandó életveszélyben harcolt hazájáért. A fényképeket nézegetve számomra a legmegrendítőbb az a kép volt, ahol egy kis íróasztal mellett üldögél, végtelenül fáradt, szomorú arccal és a mögötte levő gyertyákkal díszített ici-pici karácsonyfa az orosz harctéren, magányosan töltött, pillanatnyi tűzszünetben, hazarévedő apámat kapta lencsevégre egy társa.