Rómer Flóris művészettörténész volt az első, aki tudományos rangra emelte a viselettörténetet. A díszöltözet létrejöttéről így emlékezett meg: "...1830 körül egy ruhaművész ezen magyartalan divatnak (a nyugat-európai divatot értette ezalatt) harczot izent és a régi magyar ruha szabását tanulmányozván, magyar divatképeket állított össze és e tekintetben az általános reformot vitte keresztül."
Az említett "általános reformhoz" a mesterek számára a 16-17. századi, a magyar történelmi múlt jelentős személyiségeiről készült metszetek szolgáltak mintául. Innen eredtek az ötletek, ezek formálták újjá a 19. századi bársonyokból, selymekből, a kor ízlésének megfelelően komponálva meg a ruhadarabok díszítését is.
A 16-17. században az öltözetekhez felhasznált textília minősége viselőjének a társadalomban betöltött helyzete szerint változott. Példaként a legelterjedtebb ruhaanyag a posztó különbözőségét idézhetjük az Esterházy család textilszámláiból: a finom holland posztó a főúri család fejét és feleségét illette meg, a gyengébb minőségű morvaiból az udvartartásnak készített öltözetet, míg a szegény molnárlegény egyetlen festetlen, abaposztóból szabott nadrágot kapott évente.
A 18. század nagyon sok újítást hozott a textiliparban: Angliában létrejöttek az első textilgyárak, mely során egyre nagyobb mennyiségben, szélességben, sok színárnyalatban voltak képesek selymeket előállítani. A selyemszövés és csipkekészítés központja a 17. század végétől Franciaország lett. Az elegáns párizsi divatot az uralkodók, királynék és kegyencnők szeszélyei irányították és Európa királyi udvarai azt többnyire gyorsan követték. A változásokat már a század elején észlelték Magyarországon is és nagy hévvel, zengzetes szavakkal tiltakoztak is ellene a kortársak. Köztük talán legismertebb az erdélyi báró, Apor Péter, aki művében a változásokon dohog és visszasírja a régi szép időket, kárhoztatja az új, idegen, német közvetítéssel Erdélybe behozott francia divatot, a parókát, a nagy dekoltázsokat és a furcsa illemet, amely szerint a nőket helyezik a férfiak elé.
A 19. században újra a Kelet felé fordult a divatot irányítók figyelme Nyugat-Európában is. Magyarországon a keleti származástudatot az előkerült krónikák és a nemzeti lelkesedés megerősítette. Utazók, művészek és kutatók indultak Közel- és Közép-Keletre, így többek között Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéri Ármin, vagy éppen a nagy apparátussal utazó Zichy Jenő gróf. A vele utazó nyelvész, Bálint Gábor a kabarokban meg is találta a magyar "maradékot", véleménye szerint ez a törzs az, "mely a magyar emléket leginkább megőrzé". Többen a magyar művészet formai gyökereit vélték megtalálni a távol- és közel-keleti mintakincsekben. Zsolnay Miklós török csempéknek egész gyűjteményét vásárolta meg, hozta haza és építette be a rajtuk lévő motívumokat kerámiái díszítésébe.
Ezek a híradások és kiállítások minden bizonnyal befolyásolták a férfi díszöltözet készítőit és megrendelőit is, akik szívesen választottak keleti mintázatú selymeket és kiegészítőket a díszruha anyagául. Az is lehet, hogy az expedíciók eredményei járultak hozzá ahhoz, hogy a közép-ázsiai ruhadarabok mint díszmagyarok megjelentek az ünnepeken.
Az öltözetek megkomponálásának másik fontos forrása a magyar népművészet volt. A korszak nyugat-európai divatjában is ismert jelenség, hogy a történelem neves szereplőiről neveztek el egyes ruhadarabot: a nagy csipkegallért Medici Máriáról, a Stuart gallért a szomorú sorsú Stuart Máriáról, az összehúzott Pompadour-tarsolyt pedig XV. Lajos kegyencnőjéről.
Magyarországon sem volt ez másként. A 19. század húszas éveitől kezdve nemcsak a formákat merítették a korábbi századok példáiból, de a kiötlött ruhadarabok nevét is gyakran a nemzeti múlt jelentős személyiségeitől kölcsönözték. A legismertebb és jól dokumentálható a hunok fejedelméről elnevezett atilla, a század közepétől ismerjük ennek a rövidített változatát, azaz az árpádkát, a kettős ujjú kazincit, a magas, állógallérú zrínyit, a prémszegélyű rövid mentét, a csokonait, a téli hosszú mentét, a budát, a reformkor politikusáról, Deák Ferencről elnevezett bő felöltőt, a deákot és a deákszűrt is.
A nők számára készült ruhadarabok fantázianeveikkel szintén a magyar történelmet és az irodalmat idézték. Készítettek Széchenyiről, Erzsébet királynéról, Zrínyi Miklósról és Melindáról, Bánk bán hősnőjéről elnevezett öltözeteket is, sőt a történelmi nevek mellett feltűnt egy-egy kortárs is: a bő szabású Hollósi-mente a korszak híres színésznőjéről kapta a nevét. Ezek az elnevezések azonban közel sem váltak olyan általánossá, mint a férfiruhák atillája vagy kazincija.
A 19. század közepétől kezdve új képi forrás, a fotográfia áll rendelkezésre, amelynek segítségével a divat változása napról napra nyomon követhető. A felvételeken jól látható, hogy a magyar öltözet a forradalom bukása után, az 1850-es évektől kezdődően nemcsak az elit ruhatárában szerepelt, nemcsak a divatlapok lapjain látható, hanem a polgárság és kisnemesség ruházkodásának is részesévé vált. Hordták kisfiúk és kisleányok, ünnepnap, napközben és este, minden év- és minden napszakban. Elterjedésének oka nyilvánvaló. Ezekhez a külsőségekhez jobban ragaszkodnak a társadalom tagjai akkor, amikor nemzeti identitásukat veszély fenyegeti.
A forradalom leverése után a magyar viselet passzív ellenállást kifejező eszközzé vált. Számos forrás nyomán bizton állítható, hogy a "díszmagyar" terminológiát a 19. század második felétől kezdve használták csupán. Korábban magyar díszöltözetet ajánlottak az olvasók figyelmébe a szabók a divatlapokban, magyar díszöltözetről szólnak az újsághírek és megemlékezések is. A dísz-magyar, vagy díszmagyar kifejezés a század végétől kezdett általánossá válni, a millenniumról szóló beszámolók sokasága szerint díszmagyarba öltöztek nők és férfiak egyaránt, ez ment át a köztudatba, ezt használta, használja a szaknyelv is. Az öltözetek több mint száz évig részesei voltak a magyar történelem ünnepeinek és gyászának, így az 1848 49-es forradalom és szabadságharcnak is. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy színükben, anyagukban, díszítésükben tükrözik a kor minden rezdülését.
(A témáról bővebben a Covia Könyvkereskedés által terjesztett Tompos Lilla: A díszmagyar című könyvében olvashatnak. A könyvet kiadta a Magyar Mercurius)
