A süteményeket, és a csokoládét mondhatni, a világ nyolcadik csodájaként tartom számon. Ahogy a jó öreg Gombóc Artúr mondta, szeretem a kerek csokoládét, szögletes csokoládét, lyukas csokoládé, mogyorós csokoládét és folytathatnám. Szenvedélyem azonban nem mértéktelen és céltalan. Ha röviden kellene jellemeznem rajongásomat, akkor a művészi igényű édességfogyasztás kifejezést használnám. Derű ül az arcomra akkor is, amikor visszaemlékszem a nagyszüleimnél töltött vasárnapi ebédekre, különösen annak fénypontjára, a desszertre. A mai is a háborús időket idéző Leonardo da Vinci utcai lakásban nagypapa világháborús dicsőség vitrine előtt terítettük meg az asztalt, ahol a szigorú rend szerint folyó étkezés végén ráérősen kiélvezve fogyaszthattuk el a lúdlábat, a rákóczi túróst, vagy a dobos tortát. Gyakran én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy a közeli házias cukrászdából beszerezzem az ebéd kulcsfontosságú szereplőjét. Hasonló érzések fogtak el, amikor a Tüskéshátú Cukrászdába tértem be. Talán ez sem véletlen, hiszen a Törökugrató utcai sütemény kánaán 1986-ban nyitotta meg kapuit. Tizenhárom év múlva azonban bezárt, a tulaj egy sütőipari cég beigli beszállítójává alakult. A helyiek örömére nemrégiben újra kinyitott, és ugyanott folytatta, ahol abba hagyta. A csillogóan tiszta belső térben álló üveges pult mögött olyan fenségesen mutogatják magukat a szebbnél szebb sütemények, mintha nem is cukrászdában, hanem ékszerüzletben járnánk. Izgatottságomat leplezni sem tudom, a finomságok közül rendkívül nehéz választani. Végül a hely specialitását, a Lime tortát és a csokis Tüskéshátút választom. Elsőre. Nincs megállás annak, aki a bűn útjára lép. Szóval harapok, és a látványt végre nem követi kiábrándulás. Nem fuldoklom a száraz piskótától, nem érzem a mű ízt, és a második falatnál nem kezdek émelyegni a zsíros krémtől. Az egész süti egy valóságos költemény. Még a ráncaim is kisimulnak. Könnyű, de ízletes tészta, szinte légneműre főzött krém, lágy habok, friss gyümölcsök. Persze a titkot tudakolom. A tulaj szerint a kiváló minőségű alapanyag és a szakma szeretete az alaprecept. Nekünk az a hab a tortán, ha elégedetten térnek vissza a vendégek - mondja a vezető. Szerinte a hazai cukrászipar az elmúlt évtizedben elvesztette a méltóságát, hiszen annak idején a multik olcsó, mesterséges alapanyagokkal árasztották el az üzleteket, amelyekből a lelketlen mesterek gyorsan és könnyedén varázsolhattak mutatós, ugyanakkor egyforma ízvilágú termékeket. Néhányan azért szerencsére rájöttek, vissza kell térni a hagyományokhoz, és a minőséghez. A Tüskéshátúban anyuka vezeti az üzletet lánya pedig a csökkentett cukortartalmú finomságokat készíti. A cukrászda műhelyében garantáltan nem találunk műanyagokat, mesterséges színezéket, aromát, ízfokozót és tartósítószert sem, az egyik legfontosabb hozzávalót, a tejszínt pedig Németországból hozatják. Itthon ugyanis nem kapható valódi, friss tejszín. Talán nem túlzok, ha azt érzem, a piciny, lakótelepi cukrászat a belvárosi nagyokkal is felveszi a versenyt, árak tekintetében pedig fölényesen győzedelmeskedik felettük. Csakhogy a vezető szerint sokszor még ez sem elég a sikerhez, alkalmazkodni kell az aktuális divathullámokhoz is. Most épp a gyümölcsös, joghurtos, sajt és túró felhasználásával készült édességek a nyerők. Na meg az egzotikus ízek. Mert neked soha nem elég jó az itthoni - kárált anyám a 90-es években, amikor szülői értekezletre érkezvén hamburgerrel és kólával a kezemben látott meg a suliban, amint ép az általa csomagolt tízórait ejtem bele véletlenül a kukába. Szóval hiszik, vagy sem, a sütemények között is hódít a mexikói, indiai fűszerezés. A hely tehát azokhoz az úttörőkhöz csatlakozott, akik fényesre csiszolhatják a cukrászat régi nimbuszát, hogy végre aggodalom nélkül léphessünk be ezekre a helyekre. A tulaj szerint a mesterembereknek elég lenne csupán egyetlen elvet szem előtt tartani. Csak olyan ételt adjanak el, amit maguk is szívesen megennének.
|
|
|
