A sivatag szelleme mesélt a B32-ben

A Bartók 32 Galériában május végén nyílt meg az a tárlat, melyen különleges, ritkaságoknak számító afrikai műtárgyakat állítottak ki. A törzsi maszkok, termékenységi szobrok, helyi viseletek, valamint az itthon is egyenlítőivé váló időjárás igazán autentikus közeget teremtettek Lángh Júlia júniusi írói estjéhez. A találkozón természetesen először mindenki arra kíváncsi, hogyan jutott el az előadó a messzi vidékre. – Egy nap egy apróhirdetésre bukkantam, amelyben óvónőt kerestek Afrikába - adja meg a meglehetősen szokatlan, már-már írói fordulatnak is beillő választ a művésznő, aki maga is annyira meglepődött a felhíváson, hogy égi jelnek vélve azonnal jelentkezett az állásra. Az egész addigi életét nagyvárosokban töltő budapesti nő, aki Münchenben és Párizsban is kereste a boldogulást, ki akart próbálni egy egészen más életet. Kisvártatva belepottyant egy civilizációtól távoli, nigeri bozótfalu életébe, ahol valóban megkapta, amit kívánt. Itt tényleg nem látott sugárutakat, nem sétált boulevardokon, nem hömpölygött szembe a forgalom. Csak terméketlen földek között meghúzódó vályogviskókkal, állandóan fújó homokos széllel találkozott, meg olyan emberekkel, akik tiszta víz, villany és alapvető higiénia nélkül élik mindennapjaikat. - Minden nagyon más volt, de boldogító volt azt éreznem, hogy ez is az én életem. Végülis akárhová születhettem volna – emlékszik vissza az írónő. A beilleszkedés azért nem volt könnyű - mesél tovább Júlia - hiszen már a megjelenésem is közbotrányt váltott ki. A kisgyerekek, akiknek az óvodát nyitottam, az első nap meglátva szőke hajamat, vakítóan fehér bőrömet, és meghallva francia beszédemet, sikítva-zokogva menekültek édesanyjukhoz, mert azt hitték, én vagyok a sivatag szelleme. A közösség ennek ellenére hamar elfogadta őt, így ottléte alatt lehetősége nyílt legfőbb érdeklődési körének, az afrikai irodalomnak a kutatására. A Nyugat, és Közép Afrika francia nyelvű regényirodalmát tanulmányozó írónő vizsgálódásai során rengeteg, eddig kevesek által ismert értékre bukkant. A földrész irodalma ugyanis meglehetősen későn született meg, Afrikában évszázadokig a szóbeliség hagyománya uralkodott. Ez idő alatt hatalmas mennyiségű történet maradt fenn, de kizárólag fejekben, és szavakban megörökítve. - Egy helyi mondás szerint egy afrikai öregember halála olyan, mintha egy egész könyvtár égne el - magyarázza érzékletesen az írónő. Az írásbeliség kezdete mindössze a múlt század közepére tehető, de azóta hihetetlen gyors fejlődésen ment keresztül. Az ötvenes években sorra születtek a regények, a kezdetben elsősorban önéletrajzi könyvek. Egy felolvasott részletből az is kiderül, nemcsak mi szeretnénk, hogy bőrünk barnább legyen, hogy az afrikai hajfonattal egzotikusabbá váljunk, de egyes fekete lányok krémekkel próbálják fehéríteni bőrüket, és öntött vas vasalóval(!) igyekeznek kiegyenesíteni göndör hajukat. Lángh Júlia miközben mesél, tök edényeket mutogat, az afrikai nők kendőjét köti magára, és elmeséli, hogyan borotválják egymást a férfiak a falu egyetlen árnyékot adó fája alatt. Egy pillanatra az egész bozótfalu megelevenedik előttünk: a nagymama kunyhója, a szeméttel játszó gyerekek, a fejükön vizet hordó nők. Az írónő hétköznapi csodát tett. Tényleg elhozott nekünk valamit Afrikából. (Az Újbuda TV képes beszámolóját hétfőn láthatják a tévében 18 órakor, és kedden itt az Interneten. - a szerk.)