Galsai Pongrác jellegzetesen "irodalmi író" volt, aki nem fiktív elemekből építette fel műveit, hanem a tények és reflexiók sajátos együtteséből, melyben a reflexív elem volt az erősebb, s a tényeket mindig áthatotta az esszéisztikus lebegés, mely előadásmódjának választékos eleganciájából és a valóságelemek sajátos csoportosításából táplálkozott. Előadásmódjának legfontosabb jellegzetessége a lebbenő önirónia volt, rendszerint "kívülről" figyelte önmagát, s nagy gonddal rajzolta meg környezetének alakjait, akik többnyire ifjúságának íróbarátai közül kerültek elő.
1974-ben jelentette meg legismertebb, szabálytalan műfajú könyvét Egy hipochonder emlékiratai címmel. E műben egyes szám első személyben idézi vissza életének fontos, olykor meghatározó eseményeit, melyeknek többsége valami módon mindig kapcsolatban van a halállal, az elmúlással. Elbeszélő és reflexív elemek keverednek e művében, s a kétféle előadásforma szerencsés szintézist alkot, nem nélkülözve a humort, a Galsai Pongrácra oly jellemző öniróniát, de az elgondolkodtató, már-már filozofikusnak mondható létértelmezési kísérleteket sem. Könyvében és önkommentárjaiban is elmondja, hogy "a halálfélelem: életszeretet".
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |