A szobrászművész a hetvenes évek közepétől ezer szállal kötődik Újbudához. Nemcsak azért, mert szeret itt élni, hanem mert aktív résztvevője a kerület kulturális-művészeti életének. Molnár Gyula polgármester avatta fel a kiváló zenetudósról, Ádám Jenőről készített mellszobrát a Köbölkút utcai Ádám Jenő Általános Iskola előtt, a DunapART Művészeti Társaság jubileumi kiállításán pedig új Bartók mellszobrával szerepelt. Folyamatosan részt vállal a József Attila Művészeti Centrum Alapítvány munkájából is, legutóbb pedig az Újbuda Galériában láthattuk skicceit számos neves kolléga munkája mellett a Szobrászrajzok kiállításon. Janzer Frigyesről elmondhatjuk, hogy talán nincs még egy olyan kortárs magyar szobrászművész, aki ilyen nagy számban mintázta meg a múlt kiváló személyiségeit. A művész az emberábrázolást, az emberség szolgálatát tartja legfőbb hivatásának.
A kisplasztikák mellett fotókat is láthatunk a köztéri munkáiból. Már így egymás mellett is nagy a kontraszt. Önnek mennyiben jelent mást a kettő megalkotása?
Mivel a munkáimnak csak egy töredékét tudtam elhozni a galériába, igyekeztem úgy válogatni, hogy keresztmetszetét adjam eddigi munkásságomnak. A hatvanas évektől kezdődően mostanáig minden időszakból állítottam ki egy-egy szobrot vagy képet. Mindkét típust nagyon szeretem, és mindkettőben óriási a kihívás. Az egész azzal kezdődik, hogy eleinte egyikről sem hiszem el, hogy meg tudom csinálni. Igaz, nem vagyok már mai gyerek, de gyakran el fog a pánik: hogyan fog ez sikerülni? Amikor már kirajzolódik bennem valami, lassan megnyugszom. A kisplasztikáknál akár hónapokig elbíbelődhetek az agyaggal, ha nem tetszik, összegyúrom és kezdődhet az egész elölről. A Köztéri szobroknál már komolyabban kell előre tervezni, kevesebbet hibázhatok, és a határidő is szorít.
Miért a bronz?
Az alkatomból fakad. Meditatív, önmagamban is állandóan kételkedő típus vagyok. Ennek, úgy érzem a bronz felel meg a legjobban. Kőszobrokkal is próbálkoztam már, de az valahogy egyértelműen nem az én világom.
Miért tartja fontosnak, hogy történelmi személyiségeinkről emléket állítson? Gondolom az sem véletlen, hogy kiket formázott meg. Mi alapján dönt?
Nézze, az én munkásságom a mai képzőművészetben finoman szólva nem tartozik a legtrendibb dolgok közé. A művészetben irányzatok, divatok követik egymást, ma már elég egy kutyagumit kiállítani, és annak is lehet sikere. Én ebben nem hiszek. Én a munkában, az értékekben és a minőségben hiszek. Fontosnak tartom az emlékállítást, hiszen akiket megformáztam - Árpádtól kezdve Széchenyin keresztül Simándi Józsefig - nagyon nagy emberek, akik ennek a kis népnek világraszólóan sokat adtak. Németh Lajos professzor egy kiállítás-megnyitómon úgy fogalmazott, hogy egy ismert ember megformálásánál nem elég csak a hasonlóság, a géniuszok szellemét is meg kell ragadni. Ehhez ismerni kell az adott személyt, meg kell érteni, át kell érezni gondolatait, érzelmeit. Nekem is sok időbe és energiába kerül a ráhangolódás. De készítettem már kevésbé ismert emberről is portrét, például egy Ócsán élő papról, aki negyven évig szolgálta az ott élőket. Amerikai doktori fokozata volt, akárhová mehetett volna, de ő ott maradt és rengeteget adott az ócsaiaknak. Ezt rendkívüli módon tudom tisztelni. A lényeg, hogy a személy értéket közvetítsen, és a példaként tekinthessen rá a következő generáció.
Visszatérő figura a balerina. Jelent önnek valamit a balett, vagy egészen mást szimbolizál?
Ez nem a balettről szól. A balerinákkal a művészek magára utaltságáról szerettem volna valamit elmondani. Munka közben rengeteget vagyok egyedül a műteremben, kétkedem, gyötrődöm az alkotáson. Ebből az érzésből született a balerina, aki arra utal: szépségével, könnyedségével elkápráztat minket, de a felszín alatt rengeteg munka, gyötrődés van. Az embernek egyedül kell magából kicsiholni valamit - ez a művészek gondja.
Dolgozik most valakin?
Jelenleg Dabas megrendelésére Gyóni Gézáról, egy kevéssé ismert költőről készítek szobrot, akinek többnyire csak egy versét ismerik, az viszont méltán híres. ("Csak egy éjszakára engedjétek őket") Az első világháború elején a háborút dicsőítette, végül a béke költőjévé lett. Egy gondolati érésen ment keresztül, aminek köszönhetően felismerte, hogy melyik a jó út. Az ehhez hasonló lelki fejlődésből mindig tanulhatunk.
|
|
|
|
|
