- A Montmartre-on szálltunk meg a feleségemmel, és első sétáink alkalmával egy szórólapot nyomtak a kezünkbe. Úgy gondoltuk, ha az ember Párizsban jár, mindent meg kell néznie, ezért este betértünk a mulatóba. Ahogy beültünk, és sorban követték egymást a műsorszámok, már láttam is magam előtt a festményeimet - emlékszik vissza a művész az ihletett pillanatra. Azt sem zavarta őket, hogy pénz híján a legolcsóbb, 50 eurós jegyet váltották meg, amely az utolsó sorba szól, és amelyhez már pezsgő sem jár. Az egyik leghíresebb párizsi kabaré, a Crazy Horse hasonló az itthon is közismert Moulin Rouge-hoz, de a két mulató mégis teljesen más. Utóbbi a mai napig tradicionális, múltidéző hangulatával vonzza magához a szórakozni vágyókat, előbbi viszont művészi igénnyel megrendezett, modern és klasszikus látványvilág keveredésével csalogatja be a kíváncsi közönséget. A Crazy Horse a régi párizsi lokálok igénytelenségét hátrahagyva már nem olcsó vetkőzőszámokkal operál, a buja női testek tánca a legmodernebb színpad és fénytechnikával és igényes performanszokkal egészült ki. Tóth Andrej grafikai munkáit már harmadik éve az Év Kulturális Plakátja illetve Aranyrajzszög díjjal értékelik, de festészeti pályája sem a mostani kiállítás anyagával indult. A művésztől nem idegen, hogy tematikus kiállítási anyagot készít, előző kiállítása a Dolce Vita Bed & Breakfast is egy élményanyag köré szerveződik, mely szintén egy létező, Szicíliában található hotel neve után kapta a címét. Ez alkalommal viszont nem csak a kiállítás címe, de a képek is sokkal direktebben utalnak az éjszakai lokálra, és annak erotikától fülledt levegőjére. A képeken megjelenő figurák művészneveik és álarcaik mögé bújtatott anonim szereplők, mázsás combjukkal tűsarkú papucsban spiccelő hősnők. A plakátszerű festmények kiválóan festik meg azt a semmihez sem hasonlító hangulatot, ami egy párizsi lokált jellemez. A nappali fényben kiábrándítóan slampos, tyúkszemes lábú nőket, akik az esti fellépés reflektorfényében már az erotikus vágyak titokzatos tárgyaiként csillognak, vagy azokat a kétes hírű lokálsztárokat, mint Dita von Teese, aki ma a világ talán legnépszerűbb vetkőző revütáncosnője. A kiállítást megnyitó dr. Máriás Béla így beszél a képekről: Ezek a ruháikban meztelen, meztelenségükben ősi szerepükbe bújt nők, akik végigtombolják az éjszakát és végig kiabálják a napot, akik végigmosolyogják és végignyafogják a kalandot, s végigüvöltözik és végignyöszörgik az összezártságot. Akikkel nem lehet élni, s akik nélkül nem lehet élni. Bár iszonyú kézenfekvő volna őket Toulouse-Lautrec világával rokonítani, én mégis azokban egy vadabb, őszintébben felkacagó és felsikoltó világot látok. Egy kicsit magyart és egy kicsit oroszt is, amelyben az idézetek és utalások humora úgy hozzák el a párizsi nőket hozzánk, hogy rádöbbenjünk, a javuk itt van közöttünk, a környékünkön, és ha netán egyszer kinyitnánk a szemünket, talán még meg is láthatnánk, találhatnánk, simogathatnánk őket, ezeket az amennyire vonzó, legalább ugyanannyira életveszélyes nőket."
|
|
|
|
|
