Utazás Karinthya körül

- Így hat évtized távlatából hogyan látja: inkább előnyt vagy hátrányt jelentett a Karinthy név? Ha hat évtizedről beszélünk, akkor ezt két részre osztanám, az első harminc évre és a második harminc évre. Az első három évtizedem nagyon vegyes volt, mert "irodalmi" gyerekként meg kellett felelnem az elvárásoknak Ugyanakkor rengeteg előnyt is élveztem a Karinthy névből, hiszen ingyen járhattam például színházba, ami meghatározta az életemet. A Karinthy Színház megalakulásával együtt az én életemben is egy új korszak kezdődött. Ez már egyértelműen hozzám kötődik. Itt a családi nevemen túl már a szubjektumom, a saját szellemiségem is megjelenik, mindaz, amit az évtizedek alatt sikerült megvalósítani itt a kerületben. - Emlékszik-e arra a pillanatra, amikor először tudatosult Önben, hogy milyen családba született? Amióta az eszemet tudom, meghatározta az életemet ez a név. Már az óvodában is piszkáltak vele. Persze nem mindig rossz szándékkal, csak hát megjegyezték, hogy ez a Cininek a fia, meg a Fricinek az unokája. Ráadásul már akkor sem lehetett végigmenni úgy a városban, hogy ne találtunk volna egy-egy relikviát Karinthy címszó alatt. Így az évek távlatából azt kell mondanom, gyermekként jó volt Karinthynak lenni, amikor viszont önálló művésszé akartam válni - akár színházi szakemberként, akár íróként - akkor bizony szembesülnöm kellett ennek a névnek a terhével, hiszen az elvárások sokkal nagyobbak voltak velem szemben, mintha mondjuk Kovácsnak hívtak volna. - A Karinthy férfiakról köztudomású, hogy nem voltak ideális apák. Mesélt-e arról az édesapja, hogy milyen szülő volt Karinthy Frigyes? Meséket folyton hallgattunk, mert nálunk a családi asztal úgyszólván egy "anekdotagyár" volt. Apám folyton felidézte a régi sztorikat, de ezekben a legritkább esetben fordult elő Karinthy Frigyes mint apa. Ő nem volt jó szülő, de hozzá kell tenni, hogy a család sem volt normálisnak mondható. Már maga a környezet is alkalmatlan volt a gyerekek nevelésére. Kezdjük ott, hogy három gyerek, három felől érkezett a családba és élt együtt egy nem mindennapi helyen: a kávéházban. Apám mesélte, hogy ő az apjával életében talán csak egyszer volt együtt három órát. Akkor is egy békéscsabai riportra vitte magával és a vonaton alkalmuk nyílt egy kis beszélgetésre. A mindennapok viszont arról szóltak, hogy Frici a Hadikban dolgozott, Aranka, a nagyanyám lent volt mellette és a gyerekek néha beugrottak hozzájuk pénzt kérni. Ez volt náluk a családi élet. -Karinthy Ferenc is ilyen apa volt? Ő egészen másfajta volt. Talán éppen abból okulva, amit gyerekként átélt, ő megpróbált mindent másképp csinálni: megpróbált igazi apa lenni, de ehhez meg anyám kellett. Alkatilag ő sem volt igazán alkalmas az apaszerepre, egyáltalán mi, Karinthyak nem vagyunk jó apák. Nem azért, mert rossz emberek lennénk, hanem, mert egyszerűen későn növünk fel a feladathoz. Nekem is idestova hatvan éve nem sikerült benőnie a fejem lágyának, de azt hiszem, ez a „gyerekség”, ez inspiráló erő is számomra. Örökös kíváncsiság és megfelelni akarás. Ez ad erőt a munkában is. Tehát visszatérve a kérdésre: apám nem volt jó apa, de megpróbált az lenni és anyám sokat segített abban, hogy ezt meg is tehesse, hiszen ő volt a családban a rend és a forma, aki az egészet egybe rántotta, apám pedig megtöltötte ezt tartalommal és így tudtunk úgy élni, mintha rendes polgári család lettünk volna. - Az Ön édesapja és édesanyja már egészen fiatalon ismerték egymást. Mégis melyik volt az a pont, amikor ez az ismeretség átalakult szerelemmé? Náluk az összekötő kapocs pontosan a kerület, Újbuda volt, amit akkor még nem így neveztek. Mindketten Lágymányoson éltek: apám a Verpeléti út 2-ben, a mai Karinthy Frigyes úton, anyámék pedig a lágymányosi utcai sarokerkélyes lakásban laktak és valóban gyerekként is tudtak egymásról és - bár ez elég kínos történet - később azt is bevallották, hogyan ismerkedtek meg egymással. Ez a történet az erkély-jelenet karinthys változata. Kezdjük ott, hogy a fiúk nagyon rossz gyerekek voltak, rettegésben tartották a környéket. Az a hír járta róluk, hogy meghúzogatják a lányok haját, elgáncsolják, vagy éppen leköpik őket. Anyám pedig, a hősnő egyik alkalommal megleste, hogy a két gonosz Karinthy fiú épp az erkélyük alatt szövi az ármányt. Úgy látta, eljött az ideje, hogy móresre tanítsa őket, így kiszaladt, leköpte őket, majd pedig befutott a lakásba. Akkor még egyikük sem gondolta, hogy ebből később frigy lesz. Arra csak jóval később, a háború alatt került sor, amikor anyám először megözvegyült és egy társaságban összekerült a még diák Cinivel. Anyámnak akkor már állása volt, látszerészként dolgozott és ő lett a kenyérkereső a családban Apám mondta is mindig, hogy én gazdag nőt vettem el feleségül. Már csak ezért is érdemes volt megnősülni. Később már apám lett a családfenntartó, bár hozzá kell tennem, hogy anyám majdnem élete végéig dolgozott valamit. Korábban hivatalosan is építette a szocializmust, de később, amikor a szocializmus már nem akart többet belőle, apámnak lett a pótolhatatlan és mindenhez értő titkárnője. Ha anyám nem lett volna, akkor apám - akinek az élete ugyanolyan szétfolyós és formátlan génekből állt, mint a nagyszülőké - nem rázódott volna így helyre. Úgyhogy minden tiszteletem anyámé, aki képes volt összekovácsolni a családot. - Már beszélt a szülőkről és a nagyszülőkről, de Önről még kevés szó esett. Milyen gyerek volt Karinthy Márton? Nem tudom objektívan megítélni, mert belülről az ember mindig másképp látja magát. Biztosan nehezen kezelhető gyerek voltam. Ez az örökös miérteknek és a "minden-lében-kanálságomnak" köszönhető. Hiszen - mint mondtam - színházi gyerekként nőttem fel és így a múltba visszatekintve eléggé undok és kellemetlen gyerek lehettem; rátelepedtem a színészekre és nem hagytam őket élni. Emlékszem egyszer Siófokon a Nemzeti Színház üdülőjében nyaraltunk, ahol a színészek réme voltam, mert állandóan lógtam rajtuk és megpróbáltam a színházi titkokat kicsalni belőlük. Akkor még nem tudták, hogy azért, mert már akkor is bennem mozgott, hogy szerettem volna megérteni a színházi világ működését. Otthon saját színházam volt: míg más gyerek focizott, engem csak ez kötött le. Hat éves koromtól kezdve szinte monomániásan csak erre koncentráltam, mígnem függővé váltam. Havonta nagyjából 35 előadást néztem meg és ebbe egy kicsit talán bele is diliztem. Épp a közelmúltban mentem fel nosztalgiázni a padlásra, a gyerekkori szobámba, ami igazi színházként volt berendezve és ahol apám barátainak kötelező volt megtekinteniük az aktuális előadásaimat. - A pályaválasztáshoz mit szóltak a szülők? Mert meglepődni - gondolom - nem tudtak rajta. Meglepődni nem tudtak, de mivel ez fokozatosan érlelődött, aggodalommal nézték, hogy mi sül ki belőle. Apám határozottan lebeszélt mindenféle művészi munkáról. "Nézz rám, hogyan élünk: igazi őrület az élete egy ilyen írónak!" - mondta. Ugyanis csak mi, a családja tudtuk azt, hogy mennyire megszenvedte a szövegeit. Az, hogy ő csapongó és bohém playboy, csak a látszat volt, amikor hazaért és leült az íróasztalához, akkor nagyon keményen megküzdött a mondataival. Minden erővel le akartak beszélni erről a pályáról. Azt akarták, hogy rendes, polgári foglalkozásom legyen. Emlékszem apám mindig mondta: orvos, ügyvéd, tanár: ezek illenének hozzád. Nem tudta, hogy akkor én már rég eldöntöttem, mi szeretnék lenni. Amikor aztán kiderült, hogy mégsem az irodalom, hanem inkább a színházi világ vonz, akkor egy picit fellélegeztek, de apám rögtön hozzá is tette: "Egyet ígérj meg: nem veszel feleségül színésznőt!". Ezt a kijelentését a tapasztalat mondtatta vele, hiszen neki is elég sok színésznővel volt munka vagy éppen más jellegű kapcsolata. Tudta, hogy a színésznő és a színházigazgató egymás mellett csak akkor tud megmaradni, ha egyformán tehetségesek és sikeresek, valamint ha a pályájuk egyforma ütemben tud felszárnyalni. Ha ez nem így alakul, akkor életre szóló konfliktusok keveredhetnek ebből. Úgyhogy jelentem, hogy nagyon sok jó színésznő dolgozik a színházamban, nagyon szeretem őket és nagyon fontosak az életemben, de egyiket sem vettem feleségül. -Hogyan lesz valakinek saját színháza a nyolcvanas években? Ezt a megoldást a kényszer szülte. Az állami színházakban egyszerűen nem éreztem jól magam, begörcsöltem. Úrrá lett rajtam az alkotói válság. Aztán adódott egy lehetőség - ahogyan mondani szoktam: egy picinyke rés keletkezett a kommunizmus betonfalán - 1982-ben, amikor az új gazdasági mechanizmus megbukott és a Kádár-rendszer adott egy kis nyitási lehetőséget és megalakulhattak a gazdasági kisszövetkezetek. Ez volt az a kulcsszó, amely egy magánszínházat életre hívhatott és kulturális kisszövetkezetként megalakulhatott a Hököm Színpad. Ma már teljeséggel nevetségesen tizenöt kamu, névleges tagot kellett beléptetnünk, ahhoz hogy működhessünk. Mert azt, hogy ez egy magánszínház, még kiejteni sem lehetett. Büszke is vagyok rá, hogy én is jelentősen hozzájárultam a rendszer fölbomlásához, hiszen ez a vállalkozás tétova és bátortalan lépés volt a piacgazdaság felé. A nyolcvanas évek végén aztán sikerült megtalálni a volt Haladás Mozi épületét és ide már a nevemet is ki mertem írni, szégyenkezés nélkül. Előtte ugyanis még egyáltalán nem lehetett tudni, mi lesz a színház jövője. Apám is aggódott, a Karinthy névért, ha esetleg megbukunk. Meg is buktunk a Hököm Színpaddal. Karinthy Színház néven viszont már sikeres lett a cég. Ez az a vállalkozás, amelyik magába foglalja a családot, meg az én életművemet is. Ebbe olvadt bele minden színházról alkotott vágyam és szenvedélyem. Örülök, hogy színházam főszerepet játszott abban a folyamatban, hogy megtörve az évszázados hiányt, Újbudán az évtizedek alatt pezsgő, izgalmas színházi élet alakult ki. Aztán az ezredfordulóra egy új szenvedély lépett az életembe: az írás. -Ön kényszernek érezte, hogy a család nyomdokaiba lépjen és tollat ragadjon, vagy pedig úgy gondolta, annyi a mondanivalója, hogy érdemes ezt is papírra vetni? Nagyon érdekes, mert ahogy a színház kényszerből és kínból alakult, úgy az írást is a szenvedés szülte meg. A saját színházamban mindig is jól éreztem magam. Az aznappal eltűnő játék azonban nem nevezhető maradandó műfajnak. Úgy gondoltam, a szenvedést, amit átéltem azért, hogy művésszé váljak, csak papíron, csak egy családi történeten keresztül tudom megfogalmazni, érzékeltetni. Így aztán hosszú-hosszú évtizedek kutatása során és sok szakirodalom fölhasználásával 2003-ban megszületett az Ördöggörcs című első művem, amely áttörést hozott az életembe. Ezzel a könyvvel akkora sikert értem el, amekkorát a színházban soha nem élhettem meg és talán nem is lehet megélni. Olyan sikert, amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak. Annak ellenére, hogy tudom, ez sem volt egy fáklyásmenet, hiszen lényegében egy nagyon hosszú öntudatra ébredés történetét járja körül. Jó könyv csakis valódi szenvedélyből, szenvedésből és őszinteségből születhet meg. Így a családom révén önmagammal is szembesülhettem. Azt a traumát, amely a gyerekkoromtól kezdve mind a mai napig meghatározza az életemet, jelesül az ördöggörcs kialakulását és folyamatos jelenlétét kívántam beleágyazni a családom történetébe. Ehhez nagyon jó apropó volt, hogy a családom tényleg tele volt őrültekkel és zsenikkel. Egy nem szokványos, ugyanakkor egy mindenki által átélhető eseménysort meséltem el. Magam is döbbent izgalommal tapasztaltam, ahogy ez a könyv bekerült a magyar irodalomtörténetbe és mai napig ott tartja magát. Később született még egy könyvem, A vihar kapuja, amelyik már szűkebb történet, a Színművészeti Főiskolán történt eseményekről. Témáját tekintve ennek nem lehetett akkora hordereje, mint a családtörténetnek. A visszajelzések mégis azt igazolják, a két könyv szervesen kiegészíti egymást. Sokan kérdezik is, mi lesz a trilógia harmadik darabja. Na, ez aztán a legnehezebb kérdés. Ilyen sikeres írói indulás után nehéz újra tollat ragadni. Hiszen most már nagyon magasak a saját magam iránti elvárások is. Tehát ugyanoda jutottam megint, ahonnan gyerekkoromban menekültem. A megfelelni akarás poklába. - Ha már a trilógiánál tartunk: a beszélgetésünk elején két korszakra osztotta az elmúlt hatvan évet: az első harminc évre és a második harminc évre. Mi várható a következő harminc évben? Azt nem tudom, hogy mi vár rám a következő harminc évben, csak azt, hogy mi lesz a következő három hétben. Néhány nap múlva megyek Stockholmba, ahol a magyar követségről már második alkalommal hívtak meg, hogy beszélgessünk a könyveimről. Ehhez hozzájön még az az öröm is, hogy nagyapám agyműtétjének helyszínén, a Karolinska Intézet falán egy emléktáblát avatnak fel, amely szerintem egy újabb irodalmi zarándokhely lesz a magyarok számára. Hiszen valami nagyon fontos történt ott az európai irodalomban: ez az Utazás a koponyám körül élményének a születési helye. Néhány hét múlva pedig újra Párizsba látogatok, ahova az ott élő magyarok hívtak meg, szintén másodszor. Nem mondom, hogy az elmúlt években nem utaztam, mert Oslótól, Londonig és Sepsiszentgyörgytől, Szabadkáig elég sok helyen megfordultam íróként. De hogy most visszahívnak mind a két helyre, ez azt jelenti, hogy az Ördöggörcs él, dolgozik és folyamatosan foglalkoztatja az embereket. Ennél nagyobb öröm egy író számára nem létezhet.