A Holokauszt és a negyedik generáció

A szokásos szombat esti ima után egy különleges előadást hallgathattak meg a zsinagógába érkezők. Dr. Ritter Andrea klinikai szakpszichológus arról beszélt, mikor és hogyan lehet elkezdeni beszélgetni a Holokausztról a gyermekekkel. Az Egyesült Államokban az 1970-es években kezdődtek meg a transzgenerációs (azaz szociálisan átöröklött) traumával kapcsolatos kutatások a náci haláltáborok túlélőinek gyermekeiből alakult csoportokban. Alapvető feltételezésük az volt, hogy a másodgenerációs túlélők pszichés problémáját szüleik elszenvedett traumája okozhatja azáltal, hogy az mintegy átsugárzik rájuk, a következő generációra. A szülő magas érzelmi feszültsége szavak nélkül is jelez a gyermek számára, aki akkor is azonosulhat tudattalanul a család meghurcolt tagjaival, ha eltitkolták előle a történteket. Képek, álmok, fantáziák kísérthetik őket, mintha maguk is megélték volna az eseményeket. Az első generáció pszichés történeteit a szakirodalom „kriptába zárt traumaként” emlegeti. A másodgenerációhoz a fantom elmélet kötődik, a „megnevezhetetlen”, a hallgatás korszaka. A harmadgeneráció hozta meg a beszéd korszakát. Ez a generáció képes a múltat „emlékező múlttᔠalakítani, miközben folyamatosan távolodik az egykori eseményektől. A most felnövekvő negyedik generáció életében már egyre inkább átveszi a szerepet ez az emlékező múlt. Ritter Andrea előadásából kiderült, hogy ugyan fontos a múlt őrzése, de ha az ember szülőként túlságosan korán osztja meg a gyermekekkel a tragikus családi történteket, akár félelmet is kelthet. Egy, az előadáson jelenlévő fiatal nő az elmondása szerint idejekorán tudta meg, hogy egyik felmenőjét abból a házból hurcolták el, ami neki is a szülőházat jelentette. Gyermekévei alatt sokszor fogta el éjszaka rettegés az általa furcsának ítélt zajok hallatán. Ugyanakkor a szakember szerint titkolózni sem szabad. Meglátása szerint kisgyermekkorban az lehet a legjobb megoldás, hogy amikor gyermek kérdez, a szülő őszintén válaszol a gyerek mentális érettségének, érdeklődési szintjének megfelelően. A 70. évforduló jó alkalmat teremt arra, hogy újra végiggondoljunk bizonyos történelmi eseményeket és családi történeteket, hiszen a szűkebb Kárpát-medencében és tágabb környezetünkben is nagyon sokan viselik valamilyen módon a XX. század okozta traumákat. Míg egy diktatórikus társadalomban az ún. „átélő múlt” marad a realitás, és regresszív hatások érvényesülnek, addig a demokratikus körülmények a biztonságérzetet és az „emlékező múlt” szerepét erősítik. Ezért a negyedik generáció dolga lehet az „emlékező múlttᔠalakítás, a fantomok végleges felszámolása, ahol a trauma mint metafora van jelen, alkotó, cselekvő energiaként, akár művészeti vagy más területeken.