Palkó Tibor kiállítása a Godot Galériában

A Godot Galéria sok szeretettel meghívja Önt

PALKÓ TIBOR

Honnan tudjuk, hogy nem álmodunk (2)
című kiállítására, ahol a galéria művészének legújabb festményeit mutatjuk be.

Megnyitó: 2015. május 14-én 20 órakor

Megnyitja: L. Simon László író és Nagy Mózes előadóművész, klarinét szóló

Megtekinthető: június 13-ig a galéria nyitva tartási idejében, keddtől péntekig 9 és 14, szombaton 10 és 13 óra között


Pataki Gábor
Honnan tudjuk, hogy nem álmodunk…
részlet…

„Portréinak alanyai – munkások, fejkendős asszonyok, rúzsos szájú démonok – itt élnek közöttünk, szembejönnek velünk az utcán, másfelől azonban embertestbe bújt űrlények, kiborgok, transzplantált bőrük alól helyenként kikandikáló fémfoltokkal. Vér csepeg a szemüregből, az ágon lógó körte méreggé feketedett, az anyai ölben pihenő kisded zombiarcot ölt. Olvashatók e képek hát a látszólag rendezett felszín alatt megbúvó horror megnyilvánulásaiként, a felkapart hámréteg mögött rejtező borzalom, rendellenesség manifesztációiként. Az amerikai thrillerek látszólag békés és nyugodt kisvárosaiban is minduntalan elszabadul a pokol, a jól szituált, apartmanjaikban koktélt kortyoló, medencéjük mellett heverésző polgárokat is kínozhatja az ördög, vagy ők maguk válhatnak azzá. Hát miért lenne ez másképp Európa szegényebbik felén, a sokat gürcölő, fáradt, indulataikat és érzelmeiket feldolgozn i alig tudó emberek között? A történelem és a politika voluntarista kénye-kedve dobálta és dobálja ma is ezeket a településeket és lakóikat, így nem csodálható, hogy eltorzul a mosoly, s aligha van szekrény belőle bármikor kieshető csontvázak nélkül.
Ám lehet s van Palkó festményeinek egy másfajta értelmezése is. Palkó Tibor ugyanis nem kívülről tekint e mindennapokra. Külső megfigyelőként nyilván precíz jelentéseket festene, de minden ellenkező híresztelés ellenére Palkó a „sokaság fia”, nem kiválasztott, hanem a szűkebb és tágabb – nagykátai, jászberényi, európai – közösség tagja. Közülünk valók hát a munkások, a fejkendős asszonyok, a rúzsos démonok is. Hogy néha tényleg zombinak, kiborgnak, dróton rángatott bábunak látszunk, ez nem az ő, hanem a valóság hibája. Mert miért is hazudna? Megtehetné, hiszen ha akarna, tudna elbűvölően, bájosan, festeni, képes lenne cifrán csillogó papírba csomagolni a széndarabot. Néhány, akarva-akaratlan otthagyott részlet igazolja, hogy ha kell(ene), virtuóz módon rajzolhatna, varázsolhatna finom színátmeneteket. Ám ehelyett látszólag laza non-chalance-szal hagyja, hogy szabadon csorogjon le a festék, ana tómiával, harmóniával, szabályos kompozícióval tudatosan nem törődve teremt túl vastag ajkakat, az arcon aszimmetrikusan ülő szemeket, lehetetlen téri helyzeteket. Szinte halmozza az oda nem illő motívumokat, a váratlan helyzeteket. Emitt belóg egy kar, amott kilóg egy szem, épp elzúg egy repülő.
Egyszóval olyan képeket fest, amilyen ez a magyar világ: aszimmetrikusakat, szabálytalanokat, nyers, darabos, durva, csonka-bonka formákkal telieket. Palkó szemlélete sem csupán kegyetlen, kendőzetlen, hanem részvéttel, megértéssel, belátással teli. Felmutat, de nem ítélkezik, kritizál, de indulatok nélkül. Nem le, hanem felnéz figuráira, s csendes, autonóm transzcendenciája nem csupán most elkészült nagy képének asszonyalakjaiból sugárzik, hanem többi művéből is.
Mindenesetre nem véletlen, hogy a kiállítás címében szereplő kérdés után nem kérdőjel, hanem három pont következik….”