Pléhkrisztusos keresztet régen általában szegény ember vagy falu állított. Nem volt pénz "rendes" szoborra, egy ügyeskezű mesterember megcsinálta maga, ahogy tudta. A festés persze gyorsan kopik, a bádoglemez is csorbul, görbül. Minden pléhkrisztus éppen ezért igazán egyedi, olykor esetlen, naív műalkotás. Szesztay Andrásnak sikerült ezeket az egyszerűségében is nagyszerű keresztény szimbólumokat a maguk valóságában, sajátságos bájukkal bemutatni.
A művész falusi alkotóházának környéke is tele van kálváriákkal és feszületekkel, felesége hívta fel rá a figyelmet, hogy érdemes lenne kezdeni velük valamit. Ez öt évvel ezelőtt történt, azóta a fotós nemcsak az ország, de az egész Kárpát-medence legeldugottabb kistelepüléseit is bejárta, hogy rátaláljon a rejtőzködő értékekre.
Ez egy csendes műfaj. Sokmindent elveszített az ember a nagy rohanásban, például a lelke egy részét, aminek visszaszerzése csendes visszahúzódást, magányos elmélkedést igényel mondja a művész, aki szerint munkájának elsődleges célja az értékmentés volt, hiszen az alkotások többsége lassan az enyészeté lesz. Számomra ezek a békés szobrok azt üzenik, a valós értékek nem biztos, hogy azok, amiket az emberek manapság hajszolnak teszi hozzá Szesztay András.
Az Alföldön, Vál-völgyében, Tiszaalpáron, a Pilisben, Baranyában, vagy éppen Ausztriában lencsevégre kapott alkotások között van művészi, amatőr, és népművészeti alkotás, egyedi hatásukat azonban a fotós szerint az adja, hogy mindegyik pléhkrisztus az alkotóját hordozza magában. Láthatunk itt szomorú, szigorú, megadó és megbocsájtó arckifejezésű megváltót, amely az alkotó saját gondolatvilágát, hitbéli meggyőződését, és érzelmi állapotát tükrözik. A nép lelkét tükröző fényképeket Köllő Miklós színházrendező segítségével az iparművész zenés filmmé varázsolta, amellyel új irányzatot, a képvers műfaját teremtette meg.
|
|
|
|
|
|
|
